– Hogyan került nyilvánosságra a lektori vélemény?
– Valaki az engedélyünk nélkül eljuttatta a Népszabadságnak. Olyasvalaki,
akinek nem az az érdeke, hogy ebből egy jó kiállítás legyen, hanem inkább az, hogy
botrány. Ugyanis ezek a vélemények nem a nyilvánosságnak voltak címezve. Ahhoz, hogy
botrány legyen, elegendő volt a Népszabadság címoldalán ezer karakter. Az idő előtt,
indokolatlanul felrobbantott bomba azt is jelentette, hogy Ihász Istvánnak a sajtóból
kellett megtudnia, hogy történészek egész sora tartja az ő tervezetét szakmailag
inkompetensnek.
– Milyen koncepció fedezhető fel Ihász István forgatókönyvében?
– A koncepció nagyon röviden: olyan múltat kell kreálnunk, amelyre a konzervatív
ember büszke lehet. Meg kell tisztítani minden ellentmondástól, bűnöktől és bűnözőktől,
az elkövetett bűnök tárgyi bizonyítékaitól és személyes tanúitól, és a felelősséget
– amennyiben egyáltalán előfordultak bűnök – másokra: németekre, idegenekre,
egy-két nyilasra áthárítani.
A gyermekek is, akik a homokozóban játszanak azt hiszik, hogy komoly munkát végeznek,
és azt senkinek nincs joga megkérdőjelezni. Azzal a lehetőséggel, hogy Ihász Istvánnak
ez a szellemi végterméke megjelenjen Auschwitzban, még gondolatkísérlet szintjén sem
szabad eljátszani. Auschwitzban már sok minden volt, de antiszemita propaganda még nem.
A m? önmagában és egészében is Ihász Istvánt minősíti.
– Ön egyébként ismeri a szerző tudományos múltját?
– Ihász Istvánnak a témába vágó publikációit nem ismerem, nemzetközi vagy
hazai konferencián soha nem találkoztam vele, és levéltárban sem olvastam tőle még
soha semmit. A nevét akkor hallottam először, amikor tavaly Litván György és Hajdú
Tibor a Népszabadság hasábjain élesen bírálták az általa a Nemzeti Múzeumban
megrendezett állandó magyar történeti kiállítást, pontosan ugyanezekkel az érvekkel,
amelyek most e szűkebb témára "kihegyezve" megjelentek. Ő a Horthy-apologetikát,
az antiszemitizmus tagadását a maga színvonalán belső meggyőződésből képviseli.
Vannak, akik nagyon szeretik Horthyt, akik irredenták, akik nacionalisták, akik úgy
hiszik, hogy Magyarországon nem volt antiszemitizmus, akik képesek arról hazudozni egy
forgatókönyvben, hogy ezernyi apró jelből nyilvánult meg a társadalmi szolidaritás.
Bibó István olvasatában ugyanez: "cseppek a tengerben". A közöny, az ellenségeskedés,
a zsidók szenvedéseivel való nem törődés tengerében a megnyilvánuló szolidaritás
cseppeket jelentett. Az elmúlt másfél évtized levéltári kutatásai mindenben alátámasztották
Bibónak ezt az álláspontját.
– Mit hiányolt ön és kollégái a forgatókönyvből?
– Többek között annak a – tizenhárommillióból mindössze – négyszáz
magyar embernek a nevét, akiket a Jad Vasem is kitüntetett már, és akik életük kockáztatásával
zsidókat mentettek, menekítettek a második világháborúban. Miközben őket kihagyja,
Serédy Jusztinián bíboros hercegprímásról nem átallja azt hazudni tervezetében,
hogy mentette a zsidókat. Serédy úgy vall magáról, hogy 1944. június 29-ig megpróbálta
önnön türelmét próbára téve megtartóztatni magát. Az ő türelmessége azért is
"jó" volt, mert így minden nap 10-12 ezer zsidóval kevesebbért kellett küzdenie.
Június 29-én írta alá azt a bizonyos pásztorlevelét, amely kifejezetten durva
antiszemita megjegyzéseket tartalmaz. Ihász ezeket a kifejezéseket egyszerűen kihagyja
a pásztorlevélből. A tervezet elhallgatja azt, hogy az akkori bíboros hercegprímás
volt az, aki megakadályozta az egyházak közös fellépését a zsidóság érdekében.
Ihász ebből a Serédy Jusztiniánból zsidómentőt csinál.
Elhallgatja azt is, hogy a történelmi egyházak vezetői a parlament felsőházában
egyhangúlag megszavazták az első és a második zsidótörvényt. Az az igazság, hogy
nem tudom úgy kinyitni ezt a hetvenkét oldalt, hogy ilyen és ehhez hasonló valótlan,
eltorzított állítások sorozatait ne találnám mindenütt. A tervezet ékes bizonyítéka
annak, hogy a megbízottak alkalmatlanok feladatuk ellátására.
– Milyen más hiányosságai vannak még a forgatókönyvnek?
– Nem ejt szót XIX. századi zsidó népességnövekedés igazi okairól, hanem
azt az ősrégi antiszemita toposzt hangsúlyozza, hogy menekülés, bevándorlás, emigráció
által növekedett a zsidó lakosság. Ezzel szemben már 1920 óta tudjuk, hogy ennek
bizonyíthatóan demográfiai okai voltak. Nem beszél a XIX. századi antiszemitizmusról,
nem beszél Istóczy Győzőről, nem beszél a tiszaeszlári vérvádról, nem beszél a
katolikus főpapok évtizedeken át tartó rendkívül erőteljes antijudaista propagandájáról,
amelylyel 1867-től 1895-ig meg tudták akadályozni a zsidó vallás recepcióját.
Nem beszél ez a tervezet az első világháború alatti 10 ezer zsidó hősi halottról.
Sőt arról sem, hogy sok-sok ezer magyar zsidó azért kapott mentesítést a zsidótörvények
alól, mert édesapja, vagy nagyapja az első világháborúban hősi halált halt, vagy
akár ő maga súlyosan megsebesült. Elhallgatja az 1918-as forradalmat, amely polgári,
demokratikus forradalom volt, az 1919-est pedig zsidó forradalomnak állítja be. Ezzel
mintegy megmagyarázza a Horthy-rendszer egyébként szerinte nem is valóságosan, csak
politikai szinten létező antiszemitizmusát. Elhallgatja az 1919-es forradalom és a fehérterror
zsidó áldozatainak számát is.
Az elhallgatások természetesen folyamatosak a m?ben. A numerus clausus törvény igazi
okairól sem tudunk meg semmit, viszont a tervezetből úgy tűnik, hogy a zsidótörvényeket
a korszellem hatására fogadta el a magyar parlament 1938-ban. Kérdem én: milyen
korszellem hatására? 1938-ig egyetlen polgári demokratikus országban sem született
zsidótörvény. Ha azonban a korszellemet a nagyon korszer? náci Németország képviseli
a nála kevésbé korszer? fasiszta Olaszországgal, akkor elhiszem, hogy Ihász Istvánnak
van korszelleme 1938-ban. Szerintem az akkori korszellemet inkább Anglia, Dánia vagy
Franciaország képviselte. Elhallgat legalább három zsidótörvényt, ezek között azt
is, amelyikkel megszüntették a zsidó vallás bevett vallássá nyilvánítását, és
elhallgatja a 1942-es földbirtok-politikai törvényt, melynek következtében több százezer
holdat raboltak el törvényesen a zsidóktól.
Elhallgatja a magyar részvételt a deportálásokban, a csendőrbrutalitást, és a felelősséget
a németekre hárítja, mondván, hogy Eichmann önállóan tevékenykedett kétszáz
emberével, függetlenül a magyaroktól. Tudvalevő egyébként, hogy a németek
legfeljebb irányítottak, tanácsokat adtak, de mindenhol a magyar hivatalos szervek,
csendőrök, rendőrök, katonák és hivatalnokok végezték a deportálások oroszlán részét.
– Valóban elégedett volt Eichmann a magyarok együttműködési készségével?
– Egy országgal volt még ennyire megelégedve: a holland hatóságokkal. "Úgy
suhannak a holland vonatok" – emlékezett ábrándosan 1960-ban a Life magazinnak
adott interjújában. Eichmann egyébként imádta Endre Lászlót, a belügyi államtitkárt,
akivel összejárós jóbarátok voltak. Meg is lepte őt, hogy milyen készségesen és
öntevékenyen fogadják el a magyarok az összes zsidótörvényt, és önként, kéjjel,
dalolva ölnek és kínoznak.
Ihász elhallgatja a munkaszolgálat történetét is. Szem- és fültanúja voltam annak
a spontán felháborodásnak, amely Zoltai Gusztávból, a Mazsihisz ügyvezető igazgatójából
tört elő a tervezet olvastán, hogy neki ebből a forgatókönyvből kell "megtudnia",
hogy Auschwitz tulajdonképpen elosztó és munkatábor volt. Azt a tényt, hogy Auschwitz
valójában haláltábor volt, Auswitzban letagadni
– Végső soron kinek állít emléket ez a kiállítástervezet?
– A megkínzott magyar népnek. Azoknak, akiket főleg a zsidó kommunisták és a
szovjetek kínoztak meg. Szerepel benne egy mondat, amely annyira felháborító, hogy akár
fejből is tudom idézni: "Magyarország nem választhatott a Gulággal és terrorral működő
Szovjetunió és a kétségtelen gazdasági és katonai sikereket felmutató náci mintaállam
között." Ezt azért nem kéne
Ne 400 ezer magyar sírján csináljuk ezt, ha lehet.
Egyébként, ha már belemegyünk ebbe a gusztustalan polémiába, akkor érdemes
megjegyeznünk, hogy a Gulággal és terrorral működő Szovjetuniónak is volt némi
gazdasági sikere. A katonai sikerekről pedig csak anynyit, hogy az egyik legyőzte a másikat.
Most hirtelen nem tudom, melyik is volt, mert még csak 24 éve tanítok egyetemen, és 15
éve vagyok holocaust-kutató, de úgy emlékszem, hogy nem a náci Németország nyerte
meg a háborút. Ha pedig ezt a szöveget megpróbálják kitenni Auschwitzban, akkor ebből
– ahogy leírtuk – Berlintől Budapestig, Jeruzsálemtől Washingtonig terjedő
nemzetközi botrány lesz. Ahogy nem tudom elképzelni azt, hogy a pápa engedélyt adna
arra, hogy a Szent Péter székesegyházban bordélyházat rendezzenek be, ugyanígy nem
tudom elképzelni azt sem, hogy az Auschwitzi Állami Tábori Múzeum nemzetközi kuratóriuma
ennek a forgatókönyvnek az alapján engedélyezné a kiállítás megrendezését. Úgy
hallottam, Ihász István nem érti, mi a baj az ő szövegével, úgyhogy azt tanácsolom
neki, hogyha eddig nem is volt ideje a magyar és a nemzetközi holocaust-szakirodalmat áttanulmányozni,
akkor próbáljon elemelkedni a Demokrata, a Szent Korona és a Hunnia színvonaláról
– Mi volt a reakció az önök protestálására?
– Ha valóban leállították a kiállítás e forgatókönyv alapján való
szervezését, mint ahogy beszélik, akkor az első csatát megnyertük. Ihász István
első felindulásában azt mondta egy rádióriportban, hogy ez biztos azért van, mert a
minisztérium meg akar spórolni ötvenmillió forintot. Ezt már csak azért sem hiszem,
mert a miniszterelnökség költségvetésében ötvenmillió forint nem tétel, ami ráadásul
pont erre a célra van elkülönítve. Ha megpróbálunk Schmidt Mária fejével
gondolkodni, akkor a baj azzal a Horn Emillel lehet, aki a 79-es auschwitzi és a 94-es
budapesti kiállítást rendezte. A két megnyitó között eltelt tizenöt év, és azt
Horn Emil is elismeri, hogy a 79-es szemlélet elavult. Ő egyébként nem hangoztatja,
hogy ő szeretné megcsinálni az új kiállítást Auschwitzban. Az igazi baj valószínűleg
az lehet, hogy Schmidt Mária a 1994-es kiállítást a Várban nem látta, és nem tudja
elképzelni, hogy a tizenöt évvel ezelőtti rendezés és rendezője az 1994-es kiállítás
mintájára most is megfelelő lenne.
– Kínáltak alternatívát?
– Javasoltuk, hogy az MTA történeti bizottságának égisze alatt történészek,
muzeológusok, holocaust-túlélők, írók, költők részvételével alakuljon egy team,
amely szakmai alapon elkészíti a tervezetet. A minisztérium két dolgot válaszolhatott
volna: vagy elfogadja az ajánlatot, vagy ragaszkodik az Ihász-féle tervezethez.
Legfeljebb ez utóbbi esetben lehetett, vagy kellett volna a botrányt kirobbantani. A
politikai felelősség mindenképpen Schmidt Máriáé. Ő ugyanis – ha nagyon finoman
akarnék fogalmazni – a botrány kitöréséig valószínűleg kezébe sem vette a
tervezetet. Érdekes módon az elmúlt napokban sem talált alkalmat arra, hogy a művet védelmébe
vegye akár szakmai, akár nem szakmai szempontok alapján, dacára annak, hogy a lektori
vélemények már hetek óta a birtokában vannak. Egyébként ő maga is, ha magát történésznek
tartja és ezt történészként végigolvassa, nehezen találhat olyan oldalt, amelyen ne
volna durva tárgyi tévedés, helyesírási hiba, a kettő együtt, elhallgatás és
minden egyéb.
1999. 09. 11. (III/36)
