A közvélemény korlátlan befolyásolhatóságának ez a rögeszméje a múlt század
végén a jobboldali körökben alakult ki, mivel nem akarták mással magyarázni, hogy
propagandájuk nem versenyképes a demokratikus pártok propaganda-hatásával. A polgári
lapok nagyobb példányszámával magyarázták, hogy a demokrácia eszméi erősebben
hatnak az újságolvasókra, mint az úrtisztelet, a prüdéria és a nagyhatalmi fölény
eszméi. Pedig már akkor is fordított volt az oki összefüggés. Nem a tőkefölény
biztosította nagy példányszám volt az olvasói érdeklődés kiváltója, hanem az
olvasói érdeklődés hozta magával a nagy példányszámot.
A szabadelv? sajtó iránti hisztérikus gyűlölet hazánkban is nagy múltra tekinthet
vissza. Már a két világháború között is hiába strapálta magát a jobboldal, hogy
a liberális újságokat lekonkurálja. A közvéleményt a Miklós Andor-lapok és Légrády
Pesti Hírlapja uralták. A klerikális jobboldal összeszedte nem jelentéktelen anyagi
erejét, és létrehozta a liberális sajtóhegemónia lekonkurálása végett a Központi
Sajtó Vállalatot (KSV), a kormány pedig állami pénzen létrehozta a propaganda
terjesztésére gründolt Stádium Rt.-t. Hiába. Minden politikára odafigyelő tudta,
hogy a híreket és azok magyarázatát csak a liberális sajtóból tudhatja meg, az
ellenoldal lapjaiban (KSV: Nemzeti Újság, Új Nemzedék, valamint a "szegediek", később
a fajvédők kurzuslovag hírharsonája, a Szózat) csak propaganda szövegeket talál.
Az "akié a hírközlés és a propaganda, azé a nép véleménye" téveszmét a Rákosi-korszak
cáfolta meg. Hiába volt hír- és propaganda-monopólium, a nép nem hitte el a
hivatalos közleményeket. A magyar történelemben 1948–1953 között bebizonyosodott,
hogy semmiféle monopolhelyzet? hírközlés nem tudja a közvéleményt formálni, ha állításai
ellentétben vannak a társadalom elemi tapasztalataival, és szemlélete ütközik a társadalom
tagjainak elfogadott értékrendjével.
Az előző kormány idején a demokratikus újságoknak és a tévé hír- és kommentárműsorainak
az adott hitelt, hogy a kormányt és a kormánypártokat is bírálták. Ha a kormány
vagy valamelyik kormánypárt érzékelhető politikai hibát követett el, azt az állami,
kormánybefolyásolta tévé lereagálta. Az életszínvonal-rontó intézkedések társadalmi
fogadtatását sem söpörték szőnyeg alá. Ezt összehasonlíthatta a tévénéző a
kifejlett Antall-rezsim gyakorlatával, amikor a tévéhíradó azzal kezdődött, hogy a
műsor főszerkesztője elmondta a kormányhoz intézett hozsannát, és rázúdította az
akkori ellenzékre az esedékes gyűlölet-tízpercet. Meg is mutatkozott az eredmény a
94-es választáson. A véleményformálás nem monopóliumok kérdése. A társadalmat ma
is inkább a francia forradalom jelszavai, a "szabadság, egyenlőség, testvériség"
eszméi szólítják meg, mint ellenkezőjük: a szabadság helyett Rend, az egyenlőség
helyett Hierarchia és a testvériség helyett Szigor.
Borosst a rádió megkövette. Augusztus 24-én interjút készített vele, amelyben
elmondhatta, hogy a vidéki MDF-gyűlésen nem azt mondta, hogy az SZDSZ-t ki kell iktatni
a magyar szellemi életből, hanem csak véleményformáló hegemóniájának a kiiktatását
követelte. Az interjúnak és a rádió kapitulációjának nagy sajtóvisszhangja volt.
Ebben az interjúban azonban a volt miniszterelnök mást is mondott. Kifejtette, hogy a Művelődési
Minisztérium indokoltan vette fel a meglehetősen nevetségesen hangzó kulturális örökségügyi
minisztérium nevet, mivel a kormánynak a múltból ránk maradt kulturális örökség
ápolásával kell foglalkoznia. Ennek során hangot adott annak a véleményének is,
miszerint ez esetleg bizonyos "exhibicionista irányzatok" megszűnését fogja maga
után vonni, azonban ez csak javára fog szolgálni az ország kulturális életének.
Ezzel az önfeltárulkozással a miniszterelnöki tanácsadó valóban hagyományt követ.
Irányzatot képvisel. Ezt az irányzatot egykoron Ignotus, a Nyugat főszerkesztője "perzekutor-esztétikának"
nevezte. Rendőri szépészetnek. A kulturális örökségnek két dimenziója van.
Nemcsak a múlt tartozik a körébe, hanem a jövő is. Nemcsak az tartozik feladatai közé,
hogy megítélje, mi a múlt értékes kulturális öröksége, hanem azt a mai kulturális
teljesítményt is ápolnia kellene, ami majd a jövőben kulturális örökség lesz.
Boross kirohanása az "exhibicionista" irányzatokról igazi "déjà vu"-élmény.
Hiszen a magyar kulturális örökségben ez a csata lezajlott már. Adyt minősítették
az akkori Borossok "exhibicionistának" (meg ezenkívül mindannak, amivel Boross és
eszmetársai az SZDSZ-t és szellemi holdudvarát vádolni szokták). Ady ma kulturális
örökségünk. Ezt még Fidesz-polgáriék sem merik kétségbe vonni. Kulturális persze
az egykori Ady-gyalázók szellemi teljesítménye is. Boross ennek az örökségnek ápolására
akar minisztériumot.
A Pokol felé vezető út máris helyet kaphat egy kulturális Pantheonban.
1998. 09. 26. (II/39)
