Lehetséges, hogy igazolódni látszanak azok aggodalmai, akik egy kultúrharctól tartva az oktatási „tárca” KDNP kezébe adását hasonlóan kockázatosnak tartják a társadalmi béke szempontjából, mint egykoron azt, amikor a szocialisták a kisebbik koalíciós partnerükre, az ugyancsak ideologizáló, liberális SZDSZ-re bízták ezt a területet. Az, hogy az oktatási rendszer kisebbik hányadát kitevő egyházi szféra képviselői dominálnak egy az egész rendszert meghatározó stratégia megalkotásában, már eleve alkalmas a nemzeti konszenzus meghiúsítására. Ráadásul a jelek szerint az egyházi szférának is egy olyan maradi köre került most „tűzközelbe”, amelyik gyakorlatilag az egykori ellenreformáció szellemiségét támasztaná fel: az oktatáspolitikát stratégiai fegyverként felhasználva kísérelné meg elsorvasztani a vallási területen az elmúlt évtizedekben szárba szökött, nem egyszer reformértékű törekvéseket. Mással nemigen magyarázható az a napvilágot látott – egyelőre még el nem fogadott – elképzelés, miszerint a jövőben csak azok az egyházi felsőoktatási intézmények számíthatnának a teljes költségvetési normatívákra, amelyek fenntartó egyháza legalább 1985 óta működik, és legalább ötvenezer tagja van.
Az egyházi jogegyenlőség miatt ma még alkotmányellenes lenne egy ilyen, az újabb keletű intézményekkel szembeni drasztikus megkülönböztetés. A kormány tervei között azonban az Alkotmány újraírása is szerepel. Az ügy messze túlmutat az oktatáspolitikán.
Az első Orbán-kormány ténykedését annyira diszkriminatív egyházpolitika jellemezte, hogy akkor olyan nem a tradicionális értelemben vallásos társadalmi csoportokat is maga ellen hangolt, amelyek egyébként normál esetben az értékrendjük alapján egy nyugati léptékű konzervatív politikai irányvonal potenciális szövetségesei. Ez a rövidlátó politika és az így gerjedt ideológiai háború nagyban hozzájárult az akkori kormány bukásához. Pedig az akkori oktatási miniszter, a fideszes Pokorni Zoltán a maga szakterületén még abban az ellenséges légkörben sem engedett meg a jelenlegi tervhez hasonló kilengést. Az oktatási terület – egyházak közti viszonylatban – a viszonylagos béke szigete volt.
Az akkori egyházpolitika több befolyásos alakítója az ellenzékben töltött évek alatt burkoltan bár, de elismerte, hogy korábban több elhibázott lépés is történt. Ezek közé tartozott például az ország negyedik legnépesebb keresztény egyháza, a Hit Gyülekezete elleni konfrontáció is. Ezek után remélni lehetett, hogy az egykori szereplők tanultak a hibákból. Így például többé nem akarják az összes intézményfenntartó egyházat érintő ügyeket egyesek kirekesztésével, részrehajlóan eldönteni, államhatalmi eszközökkel utat nyitni egyfajta klerikális visszarendeződésnek. Úgy tűnik, eljött a próba ideje.
Hoffmann Rózsa államtitkár asszony, illetve az általa toborzott szakértők nemcsak az oktatáspolitikusokhoz, nemcsak a világi, hanem a vallási szférához is kihívást intéztek. Az egyházi felsőoktatást érintő felvetéseik mögött ugyanis Pázmány Péter szellemisége kísért. A hazai ellenreformáció egykori vezető alakja és követői kezében az oktatás kulcsszerepet játszott a reformáció elleni küzdelemben. Az ország rekatolizálása során több virágzó protestáns oktatási intézményt először az anyagi forrásaitól fosztottak meg, majd később magukat az intézményeket is elfoglalták (például a sárospataki és a pápai református, továbbá az eperjesi evangélikus kollégiumokat stb.). Így akarták biztosítani, hogy a jövő társadalma a „megfelelő” vallási, ideológiai irányzat befolyása alá kerüljön.
Még szerencse, hogy az államtitkár asszony (aki a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója is egyben) „nulladik” változatnak nevezte a megszellőztetett koncepciót. Állítása szerint a szakemberek most tovább dolgoznak azon a változaton, amelyet majd vitára bocsátanak. Csak remélni lehet, hogy ezt megelőzően még a nagyobbik koalíciós párt oktatási felelőseinek, a szélesebb szakmának, továbbá Hoffmann Rózsa hivatali feletteseinek is lesz érdemi beleszólása a vitaanyag megformálásába, és esetleg az államtitkár asszony maga is megszívleli a kritikákat. Ezzel talán elkerülhetővé válhat, hogy újra egy nemkívánatos ideológiai háború szakadjon az egyébként is számtalan tehertétellel küszködő társadalom nyakába. Remélem, hogy a mérvadó politikusok az elmúlt húsz év alatt megtanulták, hogy ideológiai háborút egyetlen kormány sem tud megnyerni, azzal csak az ellenfeleit szaporítja, a saját sírját ássa. A nemzeti együttműködés már csak ezért is kifizetődőbb. Azonban ha vissza is vonják, ez az inkriminált elképzelés még akkor is figyelmeztet rá, hogy bizonyos antidemokratikus körök a nyilvánosság háta mögött jelentős erőfeszítéseket tesznek a térfoglalás érdekében. Figyelmeztet arra, hogy a társadalmi kirekesztés Jobbik által folytatott politikája nem szűkül kizárólag Vona Gáborra és környezetére, hanem annál szélesebb bázisa van.
Közszolgálat püspöki telefonra
Evangélikus tudósító a hírek főhadiszállásán címmel közölt portréinterjút az év elején az Evangélikus Élet az MTI egyházi tudósítójáról. A nemzeti hírügynökség újságírójához fut be a magyarországi egyházakkal kapcsolatos valamennyi hír, nyilatkozat, esemény. Az interjúból kiderül: Csatári Bence évek óta egyedül szerkeszti a híreket, és közszolgálati munkájában fontos szerepet játszik felekezeti elkötelezettsége.
„Az MTI Magyarország nemzeti hírügynöksége. Ha bármilyen fontos egyházi eseményre kerül sor, akkor az első és legfontosabb személy, akit értesítünk, meghívunk, ellátunk háttérinformációkkal, az a Magyar Távirati Iroda egyházi tudósítója: Csatári Bence. Ha »Bence jön«, akkor lényegesen több az esély arra, hogy – az általa leadott tudósítás révén – a világi média számos csatornájába eljusson egyházunk híre” – így méltatta az Evangélikus Élet az MTI egyszemélyes egyházi tudósítóját.
Csatári elmondta, hogy „szinte az összes püspökkel szívélyes a kapcsolata”, és munkájában igénybe veszi – más források mellett – az egyházi forrásból érkező „szóban, telefonon érkező értesítéseket” is. Az újságíró azonban nem dolgozik automatikusan: „annak a nevét írom le, akiét fontosnak tartom” – mondta a minap az óbudai zsinagógaavatás szervezőinek, amikor megkérdezték tőle, miért hagyta ki tudósításában az eseményen az első sorban helyet foglaló egyházvezetők egyikét.
Az MTI tudósítója „válogat” az egyházak karitatív akciói esetén is: egyes egyházak felajánlásairól beszámol, másokat – még ha értékében nagyságrenddel nagyobbak – elhallgat. Az Observer médiafigyelő szolgálata alapján az adófelajánlások alapján harmadik helyezett evangélikus egyház (45 ezer támogató) püspökeit több mint száz alkalommal idézte, míg a negyedik helyezett Hit Gyülekezete (17 ezer támogató) vezető lelkészét egyetlen egyszer sem kérdezte meg, sőt – információink szerint – még arra sem vette több mint hároméves tevékenysége alatt a fáradtságot, hogy telefonon felhívja a „hiteseket”.
A sort még lehetne folytatni. Az MTI adófizetők pénzéből működő nemzeti hírügynökség. A korábban a Magyar Polgármester és a Postás című lapban publikáló újságíró felekezeti elfogultsága nem vet jó fényt az etalonnak számító, több mint százéves intézményre.
2010. 09. 10. (XIV/36)
