Magyarország 1920. június 4-én írta alá a trianoni szerződést. Arról azonban nem sokat hallunk idehaza, hogy Ausztriának már 1919. szeptember 10-én Saint Germainben alá kellett írnia. Amikor Clemenceau francia miniszterelnök a párizsi tárgyalások során földarabolta az Osztrák-Magyar Monarchiát, azt találta mondani, hogy „Ami marad, az Ausztria". Európa harmadik legnagyobb, 51 millió lakosú hatalmából maradt egy 6 és fél milliós ország, egy torzó. Elvesztették Dél-Tirolt, a német ajkú északi tartományokat és Karintiát. Egyedül Csehszlovákia felé 3 és fél millió magát német ajkúnak valló embert csatoltak el. Európa nagy része életképtelennek tartotta a megmaradt Ausztriát, ezért is hívták magukat a túlélés reményében eleinte Német-Osztrák Köztársaságnak. Ezért az álomért - hogy majd egyszer Németországgal egyesülhetnek - nem kis árat fizettek később. 1938-ban jött az Anschluss, és az eredmény száz és százezer halott és rengeteg kár lett. Csak '45 után ébredtek föl, és jöttek rá arra, hogy Ausztria hogyan válhat önállóan is életképessé. Mindenféle módokon igyekeztek feldolgozni a traumát, és szinte teljesen kigyógyultak a pángermán álomból. Ez a kijózanódás, ez a felismerés az önállóság igenlése lett, egyébként az osztrák felemelkedés kulcsa. És ma ez az ország az Európai Unió negyedik leggazdagabb tagállama. Hosszú tárgyalások után kiegyeztek az olaszokkal, és Dél-Tirolnak ma már német nyelvű kormányzója van, az ott élő német ajkú lakosoknak pedig maximális jogokat biztosítanak. Jelenleg a lakosság 85 százaléka tekint hazájára véglegesült nemzetként, és már csak 5-8 százalék mondja, hogy még a nemzetté válás folyamatában vannak.
Sok Budapesten élő vagy alkotó európai értelmiségi, tudós áll döbbenten azon jelenség előtt, hogy Magyarországon kilencven évvel az elcsatolások után még belpolitikát (sőt külpolitikát!) lehet csinálni Trianonnal. Ma már senki sem hiheti, hogy Közép-Európában megváltoztathatók a határok, hiszen az unión belül épp a határok szerepe válik egyre jelentéktelenebbé. A magyar politikában Trianont sajnos még mindig csak a visszatekintésre és nem az előrenézésre használják a politikusok és a nacionalisták. Hogy teljesen jogtalanul jártak el a nagyhatalmak Ausztriával és Magyarországgal, nem kérdés, de ennek felemlegetése csak a meglévő szakadékokat mélyíti Európa szívében, holott az uniós csatlakozás lehetősége nem csekély gyógyírt jelenthet erre a problémára. 2010-ben nem ez az európai szomszédpolitika fejlődésének iránya: ma már nem divat politikai aprópénzre váltani a nemzeti tragédia következményeit.
Azzal is tisztában vagyok ugyanakkor, hogy 1945 után Magyarországon nem demokratikus berendezkedés alakult ki, és 1989-ig Trianont, a nemzeti kérdéseket, a kisebbségek helyzetét, mint minden más kényes kérdést, a szőnyeg alá söpörték. Mivel megvitatásuk még csak húsz éve zajlik, sajnos az ország sok értékes évet és ezzel együtt sok tanulságot is elvesztett. A világ sok mindent átértékelt azóta, és az egymással szemben sérelmeket dédelgető nemzetek szép lassan egymásra találtak. Mi miért nem azért küzdünk, hogy a kisebbségben élő magyarok maximális jogokat élvezhessenek az adott országban? Ki gondolta volna, hogy Romániában magyar miniszterelnök-helyettesek, miniszterek és államtitkárok lesznek a kormányban? Nem többet tehetnek ők az ott élő magyarokért, mint az újabban már Kolozsváron is masírozó gárdisták? Ha sikerül társadalmi egyenlőséget elérni, és megvan az oktatás, a szólás, a hitgyakorlás, a letelepedés, az érvényesülés szabadsága, akkor a határ egyre kevésbé fontos. A nagy Magyarországot a Nobel-díjak száma, világhírű költőink, zeneszerzőink, természettudósaink, feltalálóink mutatják meg Európának, és nem az, hogy milyen matricát teszünk a kocsinkra.
2010. 02. 05. (XIV/5)
