Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyv című kötetében már 1996-ban, épp’ a Horn-kormány regnálása idején nagyközönség elé tárta azon állampárti dokumentumok egy részét, melyek a kivégzett miniszterelnök és társai újratemetésének hátteréről szólnak. Az 56-os Intézet most közzétett tematikus honlapja ennél ugyan nagyobb merítésbe enged betekintést, újdonságot azonban mégsem ebben hoz, hanem a Kenedinél még csak fedőnévvel rendelkező hálózati személyek többségének beazonosításával. A Belügyminisztérium azért mozgósított csaknem kétszáz ügynököt az MSZMP megrendelésére már az előkészületek hónapjaiban is, mert a kommunista vezetés paranoid módon rettegett a népharagtól. Mindkét kutatásból kitűnik, hogy az elnyomó gépezet teljes vertikuma mozgásba lendült annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt: senki sem készül polgárháborúra egy szimbolikus eseményen. Mivel korábban évtizedekig valamennyi tömegmegmozdulás fölött a hatalom bábáskodott, az elvtársaknak nem kis kellemetlenséget okozott, hogy ezúttal csak asszisztensei lehettek egy népi kezdeményezésnek. Elemi érdekük fűződött tehát ahhoz, hogy ügynökeiken keresztül a számukra legkisebb rossz felé tereljék a folyamatokat.
A hatalom fél
Először persze arról kellett döntést hoznia a politikai vezetésnek, hogy egyáltalán szóba jöhetnek-e egy új korszak nyitányával fenyegető ünnepségek. Magyarán, meddig tudnak urai maradni az ellenzék egyre aktívabb tevékenysége nyomán kialakult új helyzetnek. Nagy Imre kivégzésének harmincadik évfordulóján – 1988-ban, egy évvel az újratemetés előtt – még nem gyötörték őket kételyek. A párt Politikai Bizottsága két nappal a megemlékezés előtt még hatalma teljes tudatában keverte a kártyát. Fejti György elvtárs, a párt Központi Bizottságának titkára kifejtette, hogy a Rákoskeresztúri temető 301-es parcellájánál zajló eseményeket módjukban áll befolyásolni, a Hősök terén tervezett koszorúzást azonban már nem tartja elfogadhatónak. Szerinte a demonstráció „az új vezetés tűrőképességének határait puhatolja”, és ezt tudomásul is veszik, megnyugtatásul közli ugyanakkor, hogy az Állami Egyházügyi Hivatallal konzultálva úgy tűnik: „az egyháziak elhatárolják magukat, és nem fognak celebrálni rendszerellenes rituálét”. Nyers Rezső és Pozsgai Imre államminiszter elvtársak szintén az ünnepség „kegyeleti jellegét” tartották csak elfogadhatónak, Grósz Károly pártfőtitkár elvtárs viszont rátéve egy lapáttal, már az erőszak alkalmazását helyezte kilátásba, ami – közölte megnyugtatásul – „nem lövöldözést jelent”, hanem a tömeg feloszlatását. Olyan parancsnok kell az akció levezénylésére szerinte, aki harminc hangoskodónál még nem avatkozik be, de „ha ötszáz összejön, és elkezdi a rendszert szidni”, akkor már parancsot ad a gumibotok alkalmazására. Végül abban maradnak, hogy a demonstrálók által kiválasztott Batthyány-örökmécses környékét még a „tömeg feldúsulása” előtt le kell zárni.
A Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnökségének napi operatív információs jelentése arról számol be 1988. június 17-én, hogy az előző napon a Batthyány-örökmécsesnél megjelent 150 főt a „rendőregységek távozásra szólították fel, a hangoskodókat igazoltatták”, és aki tettlegesen is ellenállt, azt előállították. Ekkorra már „operatív úton” a szervek birtokába jutott a pár nappal korábban megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) kiáltványa, amely az egykori politikai elítéltek és internáltak teljes politikai és erkölcsi rehabilitációját követelte, valamint a kivégzettek méltó eltemetését és nemzeti emlékmű felállítását.
Az elkövetkező egy év komoly fejtörést okozott a kommunista vezetésnek, de már nem tudta irányítani a folyamatokat. Befolyásolni azonban annál inkább. És bár Kádár agóniájával érezhetővé vált a rendszer búcsújának közeledte is, minden követ megmozgattak, hogy elkerüljék a véres utcai harcokat. A nemzetközi közvélemény a párizsi Nagy Imre-emlékmű avatása után, illetve az amerikai emigráció mozgolódása folytán már szeme sarkából figyelte a Magyarországon zajló eseményeket, és hát valljuk be: szomszédos országainkból sem érkeztek biztató hírek a szocializmus jövőjét illetően.
Grósz Károly elvtárs 1988 nyarán Amerikába utazott, ahol megígérte, hogy a hozzátartozók tisztességgel eltemethetik Nagy Imrét és mártírtársait. Még abban az évben, karácsony előtt az MSZMP Központi Bizottságának ülésén újra előkerült a téma, ahol Fejti György elvtárs javaslata szerint a döntésről úgy kell tájékoztatni a párttagságot és a közvéleményt, hogy közben világossá teszik: sem politikai, sem jogi rehabilitációról nincs szó, és még csak az 1956-os események átértékeléséről sem. Csupán társadalmi megbékélést célzó lépés történik. A következő év tavaszán óriásit léptek előre önmagukhoz képest, amikor az új kormány feje, Németh Miklós elvtárs a Politikai Bizottság ülésén kimondta: jogsértő ítélet született Nagy Imre perében. Ez nem kis riadalmat okozott soraikban, így többek között Nyers Rezső elvtárs is elkezdett zsonglőrködni az „igazságügy feltáró munkájának” értelmezésével. Abban állapodtak meg, hogy mivel a kormány nem rehabilitálhatja a kivégzetteket, független szervet kell bevonni. Így esett a választás a – nyilvánvalóan nem független – Legfőbb Ügyészségre, amely csak politikai parancsra volt hajlandó a büntetőeljárás felülvizsgálatát elvégezni.
A TIB titkára, Hegedűs B. András 1992-es visszaemlékezése szerint: „A kormányzat az állandó politikai nyomás hatására 1989. június 16. előtt egy-két nappal közzétett egy bocsánatkérő nyilatkozatot, de releváns rehabilitációs lépés nem történt. Tény, hogy a temetésre, akármilyen groteszk, a jogi rehabilitáció nem fejeződött be. Kádár János három héttel később, a rehabilitációs tárgyalás negyvenedik percében adta vissza lelkét az ő teremtőjének. Ez egy görög sorstragédia. A pillanat megismételhetetlen történelmi giccs volt.”
2009. 06. 19. (XIII/25)
