hetilap

Vincze Zoltán

Fotó: R. T.

Bár jó néhány sorstársa életútját megismerte, ő maga sosem élte meg személyes
tragédiaként, ami vele történt. A két éve Budapestre költözött fiú húga
Kaposvárott, csupán tizenhárom éves öccse még mindig az ötven éven felüli
szülőkkel él együtt Szegeden. Zoli nehezen szakított szülővárosával. Mai
kispesti otthonát is egykori gyerekkori barátaival együtt bérli. A lakásban élő
fiatalok társuk tulajdonságai közül leginkább makacsságát és kitartását emelik
ki. Ám e két jellemvonás legtöbbször segítette, előrevitte a könnyűnek semmiképp
sem mondható életének állomásain.

Zoli nem most jött föl először a fővárosba. A Mexikói úti Mozgásjavító Általános
Iskola és Diákotthon bentlakásos növendékeként itt járta ki a nyolc osztályt. A
patinás iskola folyosóján most is ott díszeleg 1995-ös tablóképe. Az iskola
elvégzése után – egy matematikaversenynek köszönhetően – ugyan felvették volna
egy fővárosi gimnáziumba, de ő visszavágyott Szegedre. Ott azonban kilenc
középiskolát is végig kellett járnia, amíg eljutott egy olyan integrált oktatást
nyújtó gimnáziumba, ahol végül gond nélkül befogadták.

Bár szorgalma és küzdeni tudása már az általános iskolai tanárainak feltűnt, a
tanulás mégsem ment könynyen. Nehezen érthető beszéde, enyhén bicegő járása,
valamint a finommotorikus mozgások összehangolatlansága mellett nehézséget
jelentett az órán elhangzottak leírása is. A nagyon fárasztó, egyre görcsösebb,
gyakorlatilag olvashatatlan kézírását a gimnáziumban egy sajátos módszer, az
indigózás váltotta fel. A jegyzetelést egy-egy osztálytársa segítségével oldotta
meg. A magával hordott indigók közül mindig került egy valamelyikük füzete alá.
Már csak egy A/4-es lap kellett az indigó alá, és készen is volt a jegyzet.

A középiskola után egy szakértői bizottság hozzájárulásával a JATE programozó
matematikus szakára nyert felvételt, amit sikerrel el is végzett. De már az
egyetemi évek alatt vállalkozóként kezdett el dolgozni. Bár indigózás még az
egyetemen is előfordult, ám az oktatók által leadott anyagokat ott legtöbbször
már elektronikus formában kapta meg. Zoli szegedi vállalkozása egyre nehezebben
ment. Egyre inkább túlvállalta magát. Adósságokat halmozott fel, amiket a mai
napig törlesztenie kell.

Az egykori alma mater igazgatója, Nádas Pál ekkor ajánlotta fel neki, hogy
jöjjön vissza a fővárosba, s legyen az intézmény rendszergazdája. Az igazgató
jól ismerte Zoli munkáját, hiszen a Magyar Paralimpiai Bizottság elnökeként évek
óta együtt dolgozott egykori diákjával, aki már több, mint hat-hét éve gondozta
a szervezet honlapját. Zoli néhány nap alatt döntött, s bár végleg nem adta fel,
hogy egyszer ismét a magánszférában dolgozzon, egyelőre nagyon jól érzi magát az
iskolában. Személye példaértékű az itt tanuló fiatalok számára. Nemegyszer
hallani közöttük, hogy: „Én is olyan akarok lenni, mint a Zoli bácsi!”

A mozgássérültek számára – a kemény piaci törvények miatt – egyre nehezebb
munkához jutni. Így a mindig mosolygó fiút kollégái is megbecsülik. Példája
messzebb mutat saját sorsánál. Szavai szerint sosem ad föl semmit. Ha az ajtón
nem sikerül bejutnia, akkor az ablakon próbálkozik. Ha valamibe belekezd, akkor
azt végig is csinálja. A külső szemlélő számára Zoli sérülésére csupán furcsa
járása és beszéde utal, de miután remek humora van, jól fejezi ki magát, és
szembeötlő iskolázottsága, számára – sokakkal ellentétben – mindenképpen jól
sikerült az integrálódás.

Zoli a vele történteket figyelembe sem véve éli életét. Bár gyermekeket nem
szállíthat, autót minden gond nélkül vezet. Évekkel ezelőtt még sofőrként is
dolgozott. Nem áll messze tőle a motorozás sem, bár nemrégiben csúnyán
összetörte magát. Ezután még szüleinek is csak annyit mert mondani, hogy
könnyelműen felült egy biciklire. Újabban a hegymászásba (!) szeretett bele.
Pedig mozgáskoordinációs problémái miatt a legideálisabb körülmények között is
képes hatalmasakat esni. „Állandóan esek-kelek” – ahogy ő mondja. Legutóbb
például, amikor beállt az udvaron focizó gyerekek közé, egy fogát vesztette el.

A külső szemlélő számára jól látható darabos járása, nehezen érthető beszéde
Zolit már nem zavarja. Jobban szenved azoktól a problémáktól, amelyek a
kívülálló számára nem vagy csak alig láthatók. Ujjai legvégében például nem
megfelelő a vérkeringés, így ott alig fejlődik, szinte elsatnyul a köröm. De
ennél sokkal nagyobb gondot okoz a ma is létező diszlexiája. Olvasni még mindig
nagyobb feladat számára, mint megírni egy program algoritmusát. A kézírással
ellentétben a klaviatúra használata már nem jelent számára problémát.

Nádas Pál szerint kétségtelen, hogy Zoli sérülései nem olyan súlyosak, viszont
annál több van belőlük. Az igazgató szavai szerint a fiú talán jobban járna, ha
nem egyedül dolgozna. Ha nem úgy forrasztana például, hogy előtte – sérüléséből
adódóan – mindkét kezét ki kell támasztania. Enélkül biztosan jobban, gyorsabban
tudna dolgozni. Valakivel együtt tökéletesebb lenne a munkavégzés, de Zoli
makacs és kitartó, így kell őt elfogadni. Az sem elhanyagolható azonban, hogy az
olyan program kifejlesztésében, amely akár csupáncsak egy itt élő gyerek számára
is segítséget jelenthet, megszállottként dolgozik.

Zoli családja születése óta folyamatosan mögötte áll. Nyáron kicsit elengedte
magát, hónapokig az uszoda közelében sem járt. Pedig a számára szinte kötelező
úszás, és a személyre szabott torna hiányát azonnal meg szokta érezni. Tisztában
van önmagával. „Sok minden fejleszthető, de csodák azért nincsenek!” – mondja.
Állapotát röviden így foglalja össze: „Ha egy ember betegnek érzi magát, akkor
beteg is lesz, ha az ember beteg, és egészségesnek érzi magát, akkor egészséges
is lesz. Egy egészségesnek mondott ember is küzd annyi problémával, sok esetben,
mint én. Nem mondanám, hogy nincsenek problémáim, de azt se mondanám, hogy
sokkal több problémám van, mint bármely más embernek.”

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek