A magyar oktatás az elmúlt időszakban – elsősorban a hírhedtté vált PISA (Programme
for International Student Assessment), nemzetközi tanulói tudásszintet mérő
vizsgálat eredményeinek hatására – mind az átlagemberek, mind az oktatási
szakértők kritikájának kereszttüzébe került. A részt vevő országok diákjainál
azt vizsgálták, mennyire felkészültek arra, hogy megállják helyüket a mindennapi
életben, a munka világában, illetve mennyire képesek a tanultakat aktivizálni,
valódi problémákat, helyzeteket megoldani. A hazai felmérés eredménye lesújtó
volt.
Miért? Többek között azért, mert a magyar köz- és felsőoktatás évszázadokon át a
lexikális ismeretek átadásának eszköze volt. Sokak szerint egyenesen a
felejtésnek tanultunk. Aki nem a saját bőrén, az valamelyik családtagja vagy
ismerőse életében tapasztalhatta, hogy a vizsgaidőszak gyötrelmes nappalai és
éjszakái elsősorban nem a használható és a munkahelyi elhelyezkedés során
hasznosítható ismeretek szaporításáról szóltak. Az európai uniós csatlakozással
együtt járó változások az oktatást sem hagyták érintetlenül: az uniós
Magyarországon diplomát szerző fiatalok fő feladata a tananyag megértése,
értelmezése és gyakorlatba ültetése, nem pedig a bemagolása lesz. Magyarország
Nemzeti Fejlesztési Terve ezt felismerve hangsúlyozza, hogy az oktatás-képzésnek
maximálisan figyelembe kell vennie a munkaerő-piaci igényeket. A hazai
felsőoktatás bolognai rendszerre való átállásával kapcsolatban is
megfogalmazódott a kompetenciaalapú képzés kialakításának szükségessége, mert a
munkaerőpiac egyre inkább célirányos készségfejlesztést vár az oktatástól. Az
Oktatási Minisztérium az új képzési struktúrát ismertető dokumentumában az új
oktatási rendszerben szerzett végzettség „piacképes diplomaként” jelenik meg. Az
alapképzés (három-négy éves, a korábbi főiskolai szintnek megfelelő képzés)
során a korábbinál nagyobb szerepet kapnak a gyakorlati ismeretek, az életszerű
problémák felismerése és megoldása. A kevésbé specializált képzés a gazdaságban
gyorsan változó munkakörök szélesebb skáláját nyitja meg a végzettek számára. Az
ennél bővebb elméleti és gyakorlati alapok elsajátítása az úgynevezett
mesterképzésen történik, ahol az egy-két éves felsőfokú tanulmányok során olyan,
a korábbi egyetemi szintnek megfelelő diplomát lehet szerezni, amelyre a
hároméves doktori képzés épül. Ezzel már a tudományos, PhD fokozatig lehet
eljutni.
Egy nemrég megjelent tanulmány annak próbált utánajárni, hogy a felsőoktatásban
eltöltött évek során megszerzett tudás mennyire hasznosítható a munkaerőpiacon.
Tizenegy, a munkaerőpiacon meghatározó szerepet betöltő, diplomások tömegeit
foglalkoztató cég személyügyi kérdésekkel foglalkozó részlegének vezetőjétől
igyekeztek megtudni: vajon „a felsőoktatás kimenete transzparens-e a
munkaerőpiac bemenetével?” A kérdőíves kutatás rávilágított arra, hogy a
munkáltatók inkább a tapasztaltabb diplomásokat keresik a friss diplomásokkal
szemben. Ha viszont a felsőoktatás nagyobb gyakorlati lehetőséget biztosítana
tanulói számára, a munkaadók nyitottabbak lennének friss diplomások
alkalmazására is. A vélemények többsége arra is egyértelműen utal, hogy a hazai
felsőoktatás nem a cégek által keresett tudással bocsátja ki a friss
diplomásokat. Igaz, az is kiderül a kutatásból, hogy a diplomás munkavállalók
hamar elsajátítják a munkaadói terület specifikumait, így a gyakorlati
kompetenciákat legtöbbször a munkahelyeken gyűjtik be. A munkaadóktól azt is
megkérdezték, hogy szerintük a felsőoktatás ad-e olyan készségeket és
képességeket, kulcskompetenciákat, amelyeket a munkaerőpiac – úgy általában –
igényel. A felmérésből kitűnik, hogy a munkaerőpiac keresleti oldala szerint ez
a szempont kevésbé hangsúlyozottan jelenik meg a felsőoktatásban.
A cégek többsége úgy látja, hogy a felsőoktatás ugyan a munkaerőpiac igényeinek
megfelelő digitális kompetenciával bocsátja ki a hallgatókat, viszont az ez idő
alatt megszerezhető – és nem utolsósorban használható – idegennyelv-ismeret
tekintetében jelentős hátrányokkal küzdünk a szomszédos országokhoz képest.
2007. 05. 04. (XI/18)
