hetilap

Egy felgyújtott katolikus templom a dél-franciaországi Romansban. A muzulmán közösség egyik képviselője a helyszínen fejezte ki együttérzését Fotó: Reuters

Természetesen sehonnan, a Maariv arra utalt, hogy Párizs felelőtlen játszadozása az iszlám fundamentalizmussal üt most vissza. Nem Sarkozy kijelentése, és nem is önmagában a szegénység vagy a francia idegenellenesség motiválta a zavargásokat, amelyekhez hasonlóra az igazán multikulturális Hollandiában és Belgiumban is sor került. Ezek a tényezők valamilyen módon szerepet játszottak, de nem szolgáltatnak elegendő indokot arra, hogy éhséglázadásként vagy a kilátástalan sorsú, jövő nélküli fiatalok dühkitöréseként értelmezzük az eseményeket.

A magyar származású belügyminiszter, "Sarko" párton belüli és baloldali ellenfeleinek jó ürügy volt, hogy nem átallotta csőcseléknek nevezni a randalírozókat: rosszallóan nyilatkoztak arról, hogy Sarkozynek mint bevándorlók gyermekének nem lett volna szabad ilyet mondania. Csakhogy ezzel a nyilatkozók saját érveiket semmisítik meg, hiszen Sarkozy példája azt bizonyítja, hogy egy bevándorló képes beilleszkedni és erre Franciaországban lehetősége is van. Mindezt a randalírozókat védő magyar származású rendező és a trafóházban meghalt kamaszok magyartanára (ismét két beilleszkedett bevándorló) sem gondolták végig. 

Van valami tragikomikus is abban, hogy miközben a banlieu-k lángoltak, aközben az újságok azon civakodtak, hogy jogában állt-e Sarkozynek azt a szót használnia, hogy randalírozók, vagy sem, és hogy helyette mit kellett, lehetett volna mondania. A nyelvészeti viták mégsem fékezték meg a zavargásokat, így elkerülhetetlenné vált a szükségállapot bevezetése. Ami a "fiatalságot" illeti, nem igyekeztek támogatóik védelmére, s nem is akarták Sarkozyt megcáfolni. Egy méltóságteljes tüntetéssel bizonyíthatták volna, hogy tényleg nem lehet őket csőcseléknek nevezni, ehelyett azonban tovább folytatták a randalírozást. 

Az önmagából kifordult politikailag korrekt nyelvezeten ezek szerint nem szabad randalírozóknak, csak "fiataloknak" nevezni azokat, akik iskolákat, óvodákat, öregek otthonát, buszokat gyújtanak fel, idős embereket, mozgássérülteket bántalmaznak, gyilkolnak meg, és akik tönkreteszik embertársaik egész életének munkáját. A perspektíva nélküli fiatalokról sok szó esik, de ki hallja meg annak a fodrásznak a hangját, aki egy élet munkájával létrehozott valamit, s kemény munkával keresett adójából állta a "fiatalok" segélyeit – akik hálából felgyújtották az üzletét. Ki hallja meg azoknak a gyerekeknek a hangját, akiknek óvodája, iskolája a lángok martaléka lett? A magukat értelmiséginek nevező szociológusok, tanárok és filmrendezők ezekről az emberekről elfeledkeztek, nem hallhattuk, hogy kifejezték volna szolidaritásukat. Mintha azoknak, akik építenek, nem járna némi együttérzés, csak azoknak, akik rombolnak. Mert "a kilátástalan szegénység", az "integráció hiánya" ismét mindenre mentség. 

Igaz, többségében munkanélküli, az átlag francia életszínvonal alatt élő "fiatalokról" van szó, azonban az is igaz, hogy a jóléti állam modellje, ami gyakorlatilag nem teszi érdekeltté a munkanélkülit a munkakeresésben, s amely arra szocializál embereket, hogy a segélyektől, azok emelésétől, vagyis az államtól várják életük jobbra fordulását, szintén ott lapul a történtek mélyén. Ám rossz szociális körülmények között nemcsak észak-afrikai és afrikai bevándorlók, hanem ázsiaiak és kelet-európaiak is élnek, őket mégsem láttuk a randalírozók között. És ugyanez a helyzet akkor is, ha nem bevándorlókról, hanem másod-, harmadgenerációs vagy őslakosokról beszélünk. Tehát önmagában a rossz szociális körülmények – amelyek természetesen nem éhezést, hajléktalanságot jelentenek, hanem azt, hogy a segélyekből nem lehet finanszírozni egy autó, vagy egy lakás megvételét – nem magyarázzák meg a történteket.

Az integráció hiánya már közelebb visz minket a valódi okokhoz, de itt is szembe találkozunk azzal a problémával, hogy az integráció az imént felsorolt csoportoknak nem jelent problémát, ahogy nem jelentett a portugálok, olaszok tömegeinek sem. A kérdés az, hogy az afrikai muszlim bevándorlók számára mindez miért probléma (akárcsak Hollandiában, Németországban vagy Belgiumban). Lehet, hogy Franciaország nem segíti őket eléggé, de próbáljuk elképzelni mi történne, ha minden csalódott bevándorló, vagy másod-, harmad-, többedik generációs lakos lázongani kezdene. A "fiatalok" többsége maga választja az elkülönülést a francia társadalomtól, és maga követeli szokásai feltétel nélküli tiszteletben tartását, anélkül hogy maga tiszteletben tartaná Franciaország értékrendszerét. És miután nem volt hajlandó megtanulni a biológiát, elolvasni a kötelező irodalmat, meglepődik, hogy nem tud tovább tanulni, és megfelelő képzettség híján nem kap munkát. A francia iskolákban – ha muszlim diákok is járnak az osztályba – lehetetlen holokausztot, az algériai háborút tanítani. A tanárok nem mernek rossz jegyet adni, a diákok nem hajlandók tornaórára járni. Ilyen körülmények között nem lehet tanulni, így a jobb diákok elmenekülnek, nem lehet tanítani, ezért a jobb tanárok követik példájukat, és maradnak a rossz színvonalú iskolák, amelyeknek a működését szinte teljes mértékben a bandák befolyásolják. Mivel sokan közülük rosszul vagy egyáltalán nem értenek franciául, és azok is, akik beszélnek, nem hajlandóak bizonyos tárgyakat megtanulni, esélyük sincs a továbbtanulásra, így a munkára sem. A kör bezárult.

A külvilág történései megerősítik ezekben a "fiatalokban", hogy nekik nem kell lépéseket tenniük. Egy francia lap Le Penhez hasonlította azt a kairói imámot, aki kijelentette, hogy a muzulmánoknak alkalmazkodniuk kell a befogadó ország törvényeihez, egy Franciaország–Algéria futballmérkőzés elején a francia állampolgárságú észak-afrikai bevándorlók kifütyülték a Marseillaise-t. 

A francia állam nem annyira az integráció elmulasztása, hanem az áldozatkultusz és az arab érvrendszer kritikátlan elfogadása miatt tehető felelőssé. Nem lehet büntetlenül mentegetni a közel-keleti terrorizmust, átvenni szóról szóra az arab világ érveit, tűrni az Amerika- és Izrael-ellenességet, és megtévedt, de joggal felháborodott ifjak tettének tekinteni zsinagógák felgyújtását. Lássuk be: Franciaország elpolitizálta magát. Politikusai politikusként és nem államférfiként jártak el. Rövid távú érdekeit követve támogatta vagy tűrte a muszlim szélsőségeseket (emlékezzünk arra, ahogy Khomeinit befogadta), és nem gondolta végig, hogy ahogyan anno a nácik, úgy a szélsőséges iszlamisták étvágyát sem lehet lecsillapítani – vagyis hosszú távú érdekei ellen játszott. Mert a muzulmán szélsőségesek számára a szombat után mindig a vasárnap jön – a zsinagógák után a nem zsidó intézmények, tulajdonok. Ha a maghrebi "fiatal" Párizsban azt hallja, hogy érthető az öngyilkos merénylők és az iraki nyakazóbrigádok dühe, mert a Nyugat által az iszlám világ ellen elkövetett bűnökért állnak bosszút, akkor úgy érzi, neki is joga van anélkül követelni az egykori gyarmattartótól, hogy a társadalom tagjává próbálna válni, jár neki az adófizetők pénzéből finanszírozott magasabb segély, anélkül, hogy egy bizonyos minimális értékrendszert elfogadna. És ha nem kapja meg, jogában áll lángba borítani a fél országot. Elhiszi, hogy nem tanulással, munkával, a francia állam alapvető értékeinek tiszteletben tartásával tud előbbre jutni, és hogy bizonyos kompromisszumokat neki nem kell meghoznia – hiszen igaza van. 

Párizs sok misét megér, de annyit mindenképpen, hogy felelőtlen önostorozások és lelkiismeret nyugtató pénzszórás helyett komolyan átgondolják a muzulmán közösség és az állam együttélésének szabályait, mert az integrációhoz két félre van szükség, az egyiknek biztosítania kell a lehetőséget, a másiknak viszont el kell fogadnia bizonyos játékszabályokat. Ha figyelmen kívül hagyjuk a történtek ideológiai gyökereit, és megpróbáljuk felmenteni a gyújtogatókat, akkor csak tovább bátorítjuk az integrációt elvető, és társaikat is terrorizáló szélsőségeseket. A marxista szlogenek helyett végre szembesülni kell a valódi problémával, mielőtt a Közel-Kelet visszavonhatatlanul beköltözne Európába, és intifádák tucatjai robbannának ki Londontól Berlinig.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek