Bokros Lajos: A tét az ország fejlődése Fotó: Somorjai L.
– A kormányoldalon azt állítják, hogy a magyar gazdaság rendkívül versenyképes a régióban.
– A Világgazdasági Fórum jelentése szerint ez nem igaz. Rangsoruk alapján Észtország a huszadik helyen áll, mi a harmincnyolcadikon, megosztottan Csehországgal, és előttünk található Szlovénia is.
– Ez azt is jelenti, hogy az észt polgárok jobban élnek, mint a magyarok?
– Nem, ez versenyképességet jelent, ami közép- és hosszú távon alapozza meg a jobb életszínvonalat.
Észtországban öt éve nincs költségvetési hiány, de Lettországban sincs, sem Litvániában, sőt többlettel számolhatnak a költségvetésükben – és hat-nyolc százalékos gazdasági növekedéssel.
De például Romániában, Bulgáriában és Szerbiában sincs költségvetési hiány, és ugyancsak hat-hét százalékos a gazdasági növekedés. Ez azért fontos, mert a költségvetési hiány túlnövekedése éppen ellene hat már középtávon is a magas szintű, évekig fenntartható gazdasági növekedésnek.
– A középtáv valójában mit jelent, meddig képesek a magyar gazdaságpolitikusok a magas költségvetési hiánnyal "ellavírozni"?
– Három-öt év távlatában mindenképpen kiderül, hogy a túlköltekezés és a költségvetési egyensúly felborítása lassítja vagy gyorsítja a gazdasági növekedést. Egy adott évben előfordulhat, hogy a hitelekből fedezett állami költekezés és az ebből adódó fogyasztás gyorsítja a gazdaságot, de utána mindig tovább kellene növelni a hiányt, ha újra gyorsítani szeretnék a gazdaságot. Ez a folyamat előbb-utóbb beleütközik a külső pénzügyi egyensúly korlátjába. Magyarán: elfogy a hitel.
Bár Észtországban, Lettországban, Litvániában – hasonlóan hozzánk – nagy a folyó fizetési mérleg hiánya, de nincs költségvetési deficitjük. Így nem roppan össze a gazdaság, mert a hiányt nem hitelek, hanem működő tőkeberuházás fedezi. Rengeteg importot indukál ugyan ez a folyamat, de – újra hangsúlyozom – nem keletkeztet adósságot. A magyar fizetési mérleg is hiánnyal bír, mintegy kilenc-tíz százalékos deficittel, de ezt nem a vállalati beruházások szaporodása, hanem a költségvetés túlköltekezése generálja.
– A kormányzópárt választásokat szeretne nyerni, és ehhez "osztogatnia" kell!
– Magyarországon eddig minden kormány osztogatott a választás előtt és mindegyik megbukott.
– Az előbb említett országokban értik az emberek, hogy azért nem kapnak az államtól semmit, mert a gazdasági szektor sikerességének köszönhetően így járnak jól hosszú távon?
– A legjobb példa erre Szlovákia: 1998 és 2002 között komoly reformokat hajtottak végre, de nem volt költségvetési túlköltekezés, sem osztogatás, mégis újraválasztották a kormánypártokat.
– Ön volt, aki pénzügyminiszterként egyedül felvállalta, hogy az államháztartás hiányát drasztikusan csökkenti, hiszen 1996-ra a korábbi hét-nyolc százalékos értékekről három százalék alá mérsékelte a hiányt, ami azóta sem volt ilyen alacsony. "Cserében" a jobboldalon – finoman szólva – alaposan leszedték Önről a keresztvizet.
– Nem érdekel a propaganda. Foglalkozzunk inkább azzal, hogy vajon van-e ellentmondás a gazdasági növekedés és a társadalmi igazságosság, valamint a költségvetési hiány között. Ez azért fontos kérdés, mert a minap Gyurcsány miniszterelnök úr helytelenül szembe állította ezeket egymással. Meggyőződésem, a költségvetési hiány csökkentése, az egyensúlyőrző gazdaságpolitika szolgálja a gazdasági növekedést, mert abban az esetben van mód arra, hogy ne a költségvetési szektor, azaz ne az állam, hanem a vállalati szektor vegye fel a külföldi erőforrásokat, a nemzetközi hiteleket.
Az állam nem képes pénzt termelni, hanem csak a gazdasági szektor. Ha a gazdaság képes eladható árut termelni, akkor adózik is az államnak, abból fedezzük a jóléti kiadásokat. Hogyha a külföldről bevont megtakarításokat "bezabálja" a költségvetés a gazdasági szektor elől, abból soha nem lesznek versenyképességet javító beruházások, sem gazdasági növekedés. Ezt kellene értelmesen közvetíteni a társadalom felé.
További probléma, hogy gyorsított ütemben kezd növekedni az államadósság, amellyel a jövő generációira hárítják a mai túlköltekezés terheit, ami ugyancsak nem szolgálja a társadalmi igazságosságot. Ha esetleg a tőkepiacokon felborul a maradék bizalom a magyarországi gazdaságpolitika iránt, annak beláthatatlan következményei lesznek.
– Nyilván tudják ezt a kormányzati szereplők, miként azt is, hogy senki nem nyert osztogatással. Mégis mi az oka, hogy ezt az utat választják?
– Nem gondolom, hogy ezt mindenki tudja. Sőt, az a benyomásom, hogy sokan nem tudják a gazdaságpolitika irányítói közül.
– Az ellenzéki oldalon lát valami "többletet", ami arra utalna, hogy kormányra kerülve megfordítják az említett negatív folyamatokat?
– A másik oldal ugyanilyen. Az ellenzék paradox módon egyszerre követeli a költségvetési hiány és az eladósodás fékezését, illetve a költségvetési kiadások növelését. Magyarországon a közgazdasági kultúra és a közbeszéd sajnos olyan alacsony színvonalúvá vált, hogy ez önmagában is kockázati tényezőt jelent.
Jó példa erre az autópálya- építés ügye: a tőkepiacoktól kezdve a Nemzetközi Valutaalapig, Brüsszeltől kezdve a vezető közgazdászokig mindenki tudta, hogy az autópálya-építéseket a költségvetésen kívül kívánta elszámolni a kormány. A tőkepiacok az autópályákkal együttesen számolt hat százalék fölötti idei államháztartási hiányt belekalkulálták a kockázati elemzésükbe, és ennek tudatában vásároltak bizalommal magyar állampapírokat. A "sztori" egyedül a magyar társadalom számára jelentett újdonságot, amely, természetesen, nem ért a költségvetési elszámolások módszertani kérdéseihez.
Elég lett volna, ha a kormány csak annyit mond, tudomásul vesszük, hogy az Eurostat nem fogadta el a számítási módszerünket. Ezzel szemben a kormány a saját lábába lőtt, mert összekapcsolta a deficit formális növelésének beismerését az euró bevezetésének lebegtetésével, amire immár fölfigyeltek a nemzetközi tőkepiacok, mint zavaros és gyanús magyarázkodásra. Ez tökéletes dilettantizmus.
Most mindenki arra figyel, hogy Magyarország föladja-e 2010-et, mint az euró-övezethez való csatlakozás dátumát vagy nem. Sajnos némely kormányzati szereplő még erre a dilettantizmusra is "rátett" azzal a hamis propagandával, hogy mi, magyarok az euró helyett inkább a gazdasági növekedést és a társadalmi igazságosságot választjuk. Ez már több mint hiba, ez bűn.
– Mit tenne, ha Ön lenne a pénzügyminiszter?
– A választásig rettenetesen rövid az idő. A költségvetés hiányát csökkenteni kell, és ehhez nem kell feltétlenül az autópályák költségeit kihúzni a költségvetésből, vagy a családtámogatásokat megnyirbálni, hiszen a költségvetés nem csak ebből a két tételből áll. Található még benne másik tizenötezer tétel.
A minimálprogramomat a pénzügyminiszter úrnak egy beszélgetésen elmondtam. Szerintem az összes adókedvezményt ki lehet szedni a személyi jövedelemadó rendszerből, amelyek amúgy is a magas jövedelműeket támogatják – a lakáskamat-támogatásoktól kezdve a Sulineten át a futballbírók adókedvezményééig. De a kihúzandó tételek körébe venném a magángaléria-tulajdonosoknak tett kedvezményeket is, és megszüntetném a könnyűzenészeknek adott mindenféle támogatást is. Ezek potyapénzek. Rengeteg olyan fölösleges kiadás van, amelyekből "sok kicsi sokra megy" alapon jelentős összegeket meg lehetne már most takarítani. Ez igazán szolgálná a társadalmi igazságosságot.
– A szocialisták ezzel a minimálprogrammal is sok ellenséget szereznének.
– Ma már a választás nem aközött van, hogy minden társadalmi rétegnek osztunk egy-két cukorkát, és ezen az alapon megnyerjük a választásokat, vagy ezeket mind visszaszedjük, és akkor bizonyára elvesztjük. A választás aközött van, hogy az eddig megtett ígéreteket beváltva kockáztatjuk az ország gazdasági és társadalmi helyzetének gyors romlását, vagy elkezdünk végre ésszer? gazdaságpolitikát folytatni.
– Mit válaszolt Önnek a pénzügyminiszter, amikor mindezt elmondta?
– Megértette, hogy a tűzzel játszanak, és azt is, hogy célszer? volna nemcsak tartani, illetve némileg csökkenteni a most beterjesztett költségvetési hiányt, hanem elválasztani a pártpolitikát az euró bevezetésétől. A kormánynak elemi érdeke és felelőssége kitartani a 2010-es dátum mellett.
– Európában Magyarországon az egyik legalacsonyabb a foglakoztatási szint, magyarán kevesen képesek adót fizetni. Emellett a társadalom öregszik, kiugróan magas a tartósan betegek és fogyatékosok aránya. Ilyen körülmények között hogyan lehet adót csökkenteni?
– Magyarországon van három és fél millió munkavállaló, ennek a fele fizet valamilyen szinten adót és társadalombiztosítási járulékot, és ebből finanszírozzák mind a tízmilliónak a szociális és egészségügyi kiadásait, illetve a nyugdíjakat. És még ezer más olyan adókedvezményt és közkiadást, amivel fura mód éppen a magas jövedelműeket támogatja az állam. Ilyen körülmények között az adócsökkentés illúzió.
– Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank egykori alelnöke mondta nemrégiben, hogy bár az elmúlt 15 évben eladták az állami vagyon 90 százalékát, most mégis nagyobb az államadósság, mint az ő idejében volt.
– Ez igaz.
– És akkor hol van a pénz?
– Magyarország a rendszerváltás küszöbét nagyon magas külföldi adóssággal lépte át, egy főre vetítve nálunk volt a legmagasabb az összes szocialista ország közül. A privatizációból befolyt költségvetési bevételeket jórészt sikerült ennek a hatalmas adósságnak a visszafizetésére fordítani. Már ezen is nagy vita volt, én voltam többek között az egyike azon kevés pénzügyminiszternek, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a privatizáció bevételeit a külföldi adósság visszafizetésére fordítsuk. Igen ám, de a rákövetkező kormányok, különösen 2000 óta, ismét elkezdték a költségvetési túlköltekezést. Mivel a költségvetés éves hiánya rendre meghaladta a gazdaság növekedési ütemét, így újra felszökött az államadósság.
– Elméletileg akkor ez az életszínvonalunkban jelentkezik. Vagy van egy réteg, akiében igen, egy nagyobbéban pedig nem?
– Igen, pontosan. Ez jelentkezhet részben pazarlásban is, tehát hiteleket föl lehet úgy is venni, hogy abból senki nem jár jól. Lehet úgy is fölvenni, hogy az ország egy része azért jól jár, például profitálnak az infrastruktúra-építésekből. Kár, hogy Magyarországon az autópályák kétszer olyan drágán épülnek, mint máshol, ezt a pazarlást lehet korrupciónak is nevezni. Horvátországban a miniszterelnök gazdasági főtanácsadója voltam, pontosan tudom, miből, hogyan és mennyiért épültek és épülnek az autópályák, és hogyan szorították le az árakat. Magyarországon meg mindenki uram-bátyám alapon nyert ebben mindenféle tendereket, úgyhogy ami nálunk kialakult, az nem más, mint a "Haverek Köztársasága".
– Talán ezen is túllépnének a magyarok, ha tisztességes fizetéshez jutnának az emberek. Mikortól lehetséges, hogy a jelenlegi árszínvonal mellett átlag 300-400 ezer forintos fizetések legyenek Magyarországon?
– Mitől függnek a bérek egy piacgazdaságban? Nem az áraktól, hanem a termelékenységtől, azon belül is elsősorban az exportáló vállalatoktól, amelyek a gazdasági növekedés motorjai. Hogy milyen termelékenységi színvonalat érnek el a vállalatok, az meg attól függ, hogy mennyit ruháznak be, és milyen hatékonyan szervezik meg a munkát. Hogy menynyit ruháznak be, az attól függ, milyen vonzó számukra ez az ország, tehát ez meg a versenyképességtől függ. A versenyképességnek pedig – mint láttuk –, vannak makrogazdasági és mikrogazdasági összetevői. A makrogazdasági összetevők között a legfontosabb a fenntartható, felelős, szigorú költségvetési politika.
– Ezzel vissza is értünk a kályhához.
– Akkor lehet majd fölzárkózni, ha elkezdünk végre növekedésbarát gazdaságpolitikát folytatni, amelynek eredményeképpen nem a kormány parancsára, hanem a piac által elismerten növekedhetnek a bérek. Ehhez viszont az kellene, hogy véget vessünk a potyázás állami szint? "kultúrájának".
2005. 10. 14. (IX/41)
