Albert Györgyi. Egyszer fent, egyszer lent Fotó: MTI
"Ugyan ki merné kijelenteni, hogy a legnagyobb erőfitogtatók többsége valójában, a felszín alatt, a leggyávább nyuszi, aki éppen nagy hangjával, duzzadó deltáival és rámenős fellépésével leplezi frusztrációit?" A bátor megfogalmazó pontosan tudja, miről beszél. Ő aztán tudja, hogy a bulvárlapok csillogó életet élő sztárjai valójában az átlagembernél is súlyosabb frusztrációikat leplezik a címlapfotók mögött – tudja, mert ő is ilyen. Albert Györgyi azonban úgy döntött, brutálisan őszinte lesz magával, hátha így képessé válik egy élvezhetőbb, egészségesebb, vállalhatóbb, címlapokon túli életre.
Túl két házasságon, több abortuszon, szakmai sikereken és válságokon, szisztematikus önpusztító akciókon és a talpra állásért folytatott erőfeszítéseken könyvet írt, hátha segít kiutat találni, ha másoknak is segít az őszinteségével.
Albert Györgyi megcsinálta. Huszonévesen a rendszerváltozás utáni média "száguldó riportere" lett, és saját szavaival élve "csak azzal nem készített interjút, akivel nem akart". Édesapja évekig Indiában dolgozott, így Györgyi folyékonyan beszél angolul, ami száguldó riporterként kifejezetten hasznos volt – és hasznos volt akkor is, amikor depressziója miatt a médiában munkaképtelenné válva angoltanítással kereshette kenyerét. "Én még kifogtam az újságírás aranykorát, ami a rendszerváltozás előtti években, 88-89-ben kezdődött, és 1993-ig tartott. Ez volt az a pár év, amikor a magyar sajtó nagyon színvonalas volt, és adott az eredetiségre, a produktivitásra, a tehetségre. Azt látom, annyira elgépiesedett, hogy olyan típusú enigmatikus figurák, amilyen én vagyok, aki – szerintük – állandóan felesleges kérdéseket tesz fel, vitatkozik, megkérdőjelezi a dolgokat, aki nem áll be a rendbe, akivel csak baj van, már nem találják benne a helyüket. Egy ilyen ember érzékenyebb az átlagembernél, egy ilyen embernek több szüksége van az elfogadásra, a simogatásra, arra, hogy a stúdióból kijövet megveregessék a vállát, és ne azzal kelljen szembesülnie, hogy még a saját asszisztense is a helyére ácsingózik, a szerkesztői pedig alig várják, hogy valamilyen ürüggyel megszabadulhassanak tőle, és helyreálljon végre a »rend«."
Albert Györgyi törzshelyén ülünk, a pincér ismerősként üdvözli, én pedig arról biztosítom, hogy nem kell az átlagnál érzékenyebb embernek lenni ahhoz, hogy valaki igényelje az elfogadást és az elismerést. De Györgyinek nem is ez a legnagyobb baja. "Dönthet egy nő úgy, hogy neki teljes az élete gyerek nélkül is, de azt nem tudom elfogadni, ha egy fiatal, huszonhat éves nőnek, akinek még nem volt gyereke, a házassága elején azt mondja a leendő férje, akinek egyébként már van kettő, hogy ő már többet nem akar. Erre azt kellene mondania, hogy drágám, te vagy életem legnagyobb szerelme, de ez számomra emberként, és főleg nőként megalázó, továbbá megkérdőjelezi a te elkötelezettségedet" – magyarázza szinte önmagának az újságírónő.
Szerelem, szerelem. A szenvedélyből tett ígéret hét gyermek halálát okozta, és minden korábbi liberális, felvilágosult elmélete ellenére Györgyi is kis híján belehalt a halálukba. "Ha nekem nem lettek volna ezek az abortuszok, akkor még ma is azt hajtogatnám, hogy felvilágosult nőként jogom van a testemhez, és hogy tizenkét hétig a magzat még nem ember. Ezzel szemben a tapasztalatom az volt, miután először feküdtem fel az asztalra, hogy a megfogantatás pillanatától kezdve az, és én egy ártatlan embert fosztottam meg attól, hogy kipróbálja, milyen az, élni. Úgy éreztem, valami ősbűnt követek el" – néz maga elé a kávézó teraszán, és látszik rajta, tényleg nem igyekszik kerülni a rázósabb kérdéseket. A férje, amelyik nem akart gyereket, és még akkor sem gondolt óvszerhasználatra vagy férfimeddőségi műtétre, miután a női fogamzásgátló módszerek sorra vallottak kudarcot, a sokadik abortusz és mindössze ötévi házasság után elhagyta. Mostani férje már hiába akarna gyereket
"Utólag már mondhatom, hogy bűnt követtem el magam ellen, csakhogy mint tudjuk, a szerelem a világ egyik legirracionálisabb dolga." Ha a szerelem irracionális, még irracionálisabb az a nő, aki hűségre vágyik, miközben azt állítja, hogy bármely kapcsolatból ki lehet lépni, két ember között a szerződés felbontható, hisz a szerelemről nem tehet senki. Arra a kérdésemre, hogy szerinte honnan vesz egy felvilágosult nő olyan fogalmakat, mint a bűn – hiszen a terhét érezheti, de a fogalom tudomásom szerint nem képezi részét a felvilágosult gondolatkörnek – a válasz tanácstalan vállvonogatás. Idáig jutott a gondolat fonalát követve, innen olyan irányba visz az út, amerre még nem járt. Nem baj. A baj az, hogy a teher annyira valóságos, hogy a második beavatkozás után az elméje már nem tudta feldolgozni az eseményeket, rövidzárlat állt be, és a pszichiátrián ébredt. "A második abortuszom után hirtelen mindentől szorongani kezdtem, s őszintén szólva alig tudtam elhinni, hogy ennek a szörnyűséges tudatállapotnak a közvetlen előzménye egy meg nem született gyerek" – írja Miért pont én? címen megjelent könyvében. "A második gyilkosság után, egy lázas hajnalon, megjelentek előttem a démonok
A lelkem elnehezedett, mintha hirtelen telepakolták volna bánattal, s iszonyodva, undorral ráztam a fejem. Reggel nyolc órakor már a pszichiátrián feküdtem."
A démonok ellen folytatott küzdelem kimenetele időnként bizonytalanná vált, nem mindig volt előre látható, hogy könyvírásban fog kicsúcsosodni, és nem mondjuk halálos alkoholmérgezésben. "Ma már nem gondolom, hogy a szenvedés rossz. Nagyon rossz szenvedni, de a szenvedés maga, hogy teljes életet élünk, nem biztos, hogy rossz, és biztos vagyok benne, hogy valamit szolgál."
Élni akar tehát, élni úgy általában, élni a tehetségével, és életet adni. Megállapodunk abban, hogy a világ igazságtalan, most hogy nem hagyja már elvenni az életkedvét olyan emberektől, akik nem viszonozzák a jóindulatát, a segítségét, de abban továbbra sem értünk egyet, hogy ezért a felelősséget Istenre lehetne hárítani. "Tagadhatatlanul bánt, amikor nemcsak hogy nem kapsz vissza semmit, hanem még ellened is fordulnak az emberek" – panaszolja Györgyi. "Képzeld, hogy érezheti akkor magát Isten, aki maga adott életet, adott hozzá döntési lehetőségeket, és amikor a döntéseink nyomán rosszra fordulnak a dolgot, még őt hibáztatjuk érte?" Ennyiben maradunk. Egyelőre.
2005. 09. 23. (IX/38)
