Pitti Zoltán. Emelni kell a béreket Fotó: S. L.
– Az említett ellentmondás miatt ilyen szegény ez az ország?
– A tőkejövedelmezőség és a kamat viszonya csak egy az ország állapotáért felelős okok közül: valószínűleg egy kiragadott idézetet hallott.
– Akkor mi a baj? Vegyük sorra az okokat!
– Jelenleg a magyarországi vállalkozások hatvan százaléka nyereséges, tehát azt mondhatnánk, hogy minden rendben van. És tényleg fontos, hogy évről évre emelkedik a nyereségtömeg, mert ebből származik az adóbevétel és a gazdaságba történő visszaforgatás lehetősége. Igen ám, de a piaci viszonyok kikényszerítik, hogy arra is figyelemmel legyek, mennyi tőkét vittem be a vállalkozásba, és milyen eredménnyel működik a befektetés. Hogy muszáj-e a vállalkozásban tartanom ezt a tőkét, mert ez jelent jövedelmet, megélhetési lehetőséget, vagy nem kell vállalkoznom, mert mondjuk, ha bankba teszem a pénzemet, akkor lényegesen többet kapok érte. Ráadásul nem is kell kockáztatnom, és nem is kell dolgoznom.
– Miért baj, ha nem működteti, hanem bankba teszi a megtakarítását? Az államnak abból is lehet adóbevétele.
– Igen, amennyiben van kamatadó. De egy gazdaság nem úgy működik, hogy minden megtakarított pénzünket bankba tesszük, hiszen akkor elmarad a termelési folyamatot éltető fogyasztás is.
Közismert, hogy a bankok be-vétele abból származik, hogy kihelyezik a pénzüket. De kinek fogják kihelyezni? Ha nincsenek olyan gazdasági szereplők, akik fölveszik a megtakarításokat, akkor egyensúlytalansági helyzet állna elő. Ez tömegméretekben nem működik.
Makroelemzőként a vállalkozások összességének folyamataival foglalkozom, a kétszemélyes bt-től a több ezer főt foglalkoztató rt-ig. A kutatások alapján egyértelm?: a gazdaság jövedelemtermelő képessége nem olyan, mint ami az adott kamatfeltételek mellett elfogadható lenne. Nem képes finanszírozni a bővített újratermelés feltételeit. A bővített újratermelés azt jelenti, hogy a bevételekből egyrészt megtérülnek a termelési költségek, hozzájutunk egy átlagos profithoz, és e mellett még arra is lehetőséget kapunk, hogy bővítsük a termelést, javítsuk a technikai színvonalat, bővítsük a munkahelyek számát.
– Mielőtt folytatnánk a gondolatmenetet, tegyünk egy kis kitérőt. Mit lehet tudni a magyarországi vállalkozásokról? Mennyi van belőlük, hány embert foglalkoztatnak?
– A regisztrált vállalkozások száma meghaladja az 1 millió 200 ezret, s ennek kétharmada folyamatosan működő vállalkozás. Ez egy majd másfél évtizedes folyamat eredménye, melynek eredményeként módosultak a tulajdonviszonyok, a gazdálkodási formák, vállalkozási méretek.
A hazai vállalkozások sajátossága az atomizálódás, ami azt jelenti, hogy 98 százalékot meghaladó a mikro- és kisvállalkozások száma. Itt talál munkahelyet az aktív keresők majd fele, a nettó árbevétel egyharmadát adják, s a vállalkozói tőke ötödével rendelkeznek. E jellemzők egyben azt is jelentik, hogy a mikro- és kisvállalkozások alapvetően csak a belső piacra tudnak termelni, nem képesek olyan tömegszer? és egyenletes minőség? termelést produkálni, ami megfelel a külföldi vásárlók igényeinek. Ez azt jelenti, hogy a mikro- és kisvállalkozások legfeljebb a belföldi fizetőképesség mértékéig növekedhetnek.
A magyar gazdaság végletesen atomizálódott, teljesítményei tág szélsőértékek között mozognak, s a vállalkozások többsége állandó tőkehiánnyal küzd. Ugyanakkor a teljesítmények döntő többségét a nagyvállalkozások adják árbevételben, bruttó hozzáadott értékben is, de ők rendelkeznek a saját tőke majd kétharmadával is.
Logikus következtetés, hogy ez az elaprózódott kisvállalkozói szektor, ha megfeszül, sem tud olyan jövedelmező lenni, hogy saját erőből legyen képes működni.
– Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy az alacsony tőkejövedelmezőség miatt nem éri meg termelni, több nyereséget lehet elérni banki befektetéssel. De úgy gondolom, ez a lehetőség nem a most tárgyalt mikro- és kisvállalkozásokról szól.
– A kérdés végletes állítást tartalmaz, de az ilyen szembeállításnak is van valóságalapja. Köztudott, hogy a hazai vállalkozások többsége vagy leromlott állami vállalkozások szétdarabolásából született, vagy különböző körülmények hatására "előzmény nélkül" indult útjára. Mindkét esetre jellemző a saját tőke hiánya, ami sajnos nemcsak a fejlesztést fékezi, hanem a termelő folyamatok normál finanszírozását is nehezíti. Mára eljutottunk oda, hogy a vállalkozások kölcsönforrásokból származó kötelezettsége megfelel a saját tőke állományának. És itt újra beleütközünk a magas jegybanki alapkamat problémájába. Ha magas az alapkamat, a hitelkamat még magasabb. A vállalkozások átlagos jövedelmezősége azonban nem éri el azt a szintet, hogy gond nélkül megfizessék a magas banki kamatot és a növekvő kezelési költségeket. Kutatásainkból azonban azt is tudjuk, hogy a hitelfelvételhez nem elégséges az ígéretes jövedelmezőség, hanem szabad rendelkezés? fedezetre is szükség van. S a kötelezettségállomány nagyságából arra kell következtetni, hogy a vállalkozások többségénél ez a mozgástér már nincs meg.
– Mi történik, ha a vállalkozás nem vesz fel kölcsönt?
– Ha nem vesz fel kölcsönt, és nem tudja a működését finanszírozni, akkor kénytelen a teljesítményét is visszafogni, mert nem akar veszteségbe kerülni, nem akarja magát tönkretenni. Ráadásul a külföldi vállalkozások a hitelfelvétel tekintetében is előnyben vannak: az anyavállalattól vagy az anyavállalat offshore partnerétől olcsóbban és korlátlan
mennyiségben kapnak kölcsönt, és nem kell kétszeres vagyoni biztosítékot felmutatniuk.
– A következő vitatéma az árfolyam-politika. Jó vagy rossz, hogy erős a forint, kinek jó, kinek rossz?
– A termeléshez szükséges alapanyagok, félkész termékek háromnegyedét importból szerezzük be. Itt az a kérdés, hogy az import költsége és az export révén elérhető bevételek milyen viszonyban vannak egymással. A forint felértékelődő stádiumban van. Aki utazni készül, örül, hogy olcsón vehet eurót a bankban. Aki viszont exportra termel, annak a forint felértékelődése azt jelenti, hogy az exportáló vállalat kevesebb pénzt kap a termékéért, mint egy normál árfolyam mellett. Vagyis legfeljebb a pénzéhez jut, nyeresége nincs, sőt ma már vannak veszteséges exporttevékenységet végző vállalkozások is, mert belföldi piac hiányában külföldön kénytelenek eladni a termékeiket.
Ez azt jelenti, hogy romlik az exportképességünk, és mivel nincs belső piac, a vállalkozók kénytelenek visszafogni tevékenységüket. Ebből az következik, hogy előbb-utóbb a munkahelyek számát is csökkentik, ami viszont már közvetlenül érinti a lakosságot. Összességében tehát a jelenlegi felértékelt forint a gazdaság szempontjából tartósan több gondot jelent, mint amennyi előnnyel jár.
– A forint árfolyamáért a Nemzeti Bank felel, akárcsak a magas alapkamatért. Lehet alapja annak az egyre többször hallható vélekedésnek, miszerint a háttérből – Járai Zsigmondon keresztül – a Fidesz irányítja a folyamatokat, hogy a romló gazdasági eredményekkel nehéz helyzetbe hozza a kormányt?
– Nem tételezem fel, hogy bárki ártani akarna a gazdaságnak rövid távú politikai megfontolásból.
– Hallott egyébként az iménti verzióról?
– Hallani hallottam, de még egyszer mondom, ilyent nem tudok feltételezni. Ugyanakkor kíváncsian várom a 2003-as feldolgozott vállalati adatokat, hiszen a 2003. évi gazdálkodási tevékenységet már markánsan érintette a jegybanki alapkamat megugrása és a forint felértékelődésének tartós trendje.
– Az MNB szemszögéből védhető a magas alapkamat?
– Bizonyos nézőpontból védhető, hiszen ha nincs hazai megtakarítás, illetve nincs megtakarítási hajlandóság, akkor ezt ösztönözni kell. Más kérdés, hogy a megtakarítás növelése érdekében ezen a szinten kell-e tartani a kamatokat, vagy más módon is ösztönözni lehet a megtakarítások emelkedését. Mögöttes megfontolás lehet az infláció féken tartása, de ennek jogosságát megkérdőjelezik a világgazdaságban érzékelhető dezinflációs jelenségek. Példaként említhetnénk a monetáris unióhoz csatlakozás követelményeinek mielőbbi teljesítését, illetve az euró és a forint átváltási árfolyamának előkészítését, ám ezzel a megoldással – a gazdaság jövedelemtermelőképességének drasztikus csökkenésével – a negatív hatások azonnal jelentkeznek, míg a remélt előnyök csak évek múlva lesznek mérhetőek.
– Azt mondta, a pénzügypolitika csak az egyik oka a bajoknak. Melyik területet tartja a legproblematikusabbnak?
– Az önkormányzatokat. Részben azért, mert a lakossági életkörülmények alakításának meghatározó szereplői, részben azért, mert évek óta tart a helyi közösségek "kiszárítása", vagyis fokozatosan romlik a helyi szolgáltatások színvonala. Ők felelnek a közérdek? ellátások nagy részéért, mint például a vízellátásért, a szennyvízelvezetésért vagy az egészségügyért, amit piaci viszonyok között kell működtetniük. Ez azt jelenti, hogy az árbevételből fedezni kell a költségeket, és ezen túl méltányos nyereséget is el kellene érniük. A nyereség a díjbevételekből lenne biztosítható, amit a lakosság fizet meg, de már most is olyan magas hogy a további emelés komoly feszültségekhez vezetne.
Az egészségügy problémája már a huszonnegyedik órában van: a TB magát a normál egészségügyi ellátást sem tudja finanszírozni, arra meg pláne nincs lehetősége, hogy az amortizációt is fedezze. Ezzel kopik a vagyon, nincs utánpótlási lehetőség, amit a lakosság például úgy érzékel, hogy még mindig a téli kátyúkban megy tönkre az autója kereke.
Az önkormányzatoknak több mint 3500 milliárd forint érték? vagyona van, tárgyi eszközökben. 10 százalékos amortizációval, elhasználódási ütemmel számolva évente 350 milliárd forintnyi beruházás kellene ahhoz, hogy csak az elhasznált vagyont pótolják, de ebben még nincsenek új szakmai programok, új felhasználások. Azonban az összes beruházás nem éri el az évi 200 milliárdot.
– Hadd emeljek ki két ellentmondást az eddig elhangzottakból: az önkormányzatokat úgy lehetne jobban finanszírozni, ha drágábban szolgáltatnak a lakosság felé, miközben az emberek harmada így is a létminimumon él. A másik ellentmondás: a magas kamatokkal megpróbálják itt tartani a külföldi tőkét, ami nélkül megroppanna az ország, ugyanakkor a magas kamat tönkreteszi a vállalkozások kilencvennyolc százalékát kitevő magyar mikro- és kisvállalkozásokat.
– Van egy harmadik ellentmondás is: az árak és a bérek viszonya. Sokáig nem tartható, hogy a hazai fizetések az európai szinthez viszonyítva ennyire nyomottak legyenek. Másként fogalmazva, a hazai gazdaság versenyképessége nem tartható azon az áron, ha az élő munka költségeit ilyen alacsony szinten tartják.
– Nem igaz az a képlet, hogy a két évvel ezelőtti ötvenszázalékos közalkalmazotti béremelésnek issza meg az ország most a levét?
– Nem igaz. A vállalkozások költséggazdálkodásának elemzése alapján könnyen igazolható, hogy a bérek és keresetek termelési költségeken belüli részaránya fokozatosan csökken (16 százalékról 10 százalékra), s ez csak részben magyarázható a foglalkoztatottak számának csökkentésével. A minimálbérek kétszeri jelentős emelése, illetve a közalkalmazotti bérek egyszeri emelése – összességében – csak egy kisebb jelentőség? korrekciós lépésnek tekinthető. S ha a jövedelmek európai felzárkózási igényére gondolunk, akkor ennél jelentősebb korrekciókra lesz szükségünk.
– Mi a megoldás?
– Elkerülhetetlen az állami feladatok újraértelmezése és az államháztartási rendszer modernizációja. Már többször megtapasztalhattuk, hogy az évről évre ismétlődő megszorítások nem pótolják a reformokat, illetve korszerűsítések halasztásával újratermelődnek az egyensúlyi problémák.
– Hogy az államháztartásban radikális változásra van szükség, az azt jelenti, hogy ott folynak el olyan pénzek, amikből fel lehetne támasztani az országot?
– Igen. Mivel egyidejűleg van hiány, és egyidejűleg van pazarlás. Az előbb az önkormányzatokról beszéltünk: ezeknél is az a probléma, hogy a gazdasághoz hasonlóan atomizáltak. 3200 egymás mellé rendelt önkormányzat van az országban. Egyszerűen kivitelezhetetlen, hogy
ennyi testület azonos szint? feladatokat azonos módon lásson el, erre törekedni is butaság.
Az önkormányzatok döntő többsége elaprózott településeken található, és van köztük 415 olyan, amely havonta egymillió forint "kompenzáló" állami támogatást kap, mert helyben nincs saját bevétel. Sajnálatos viszont, hogy ebből a havi egymillió forintból 750 ezer forintot köt le a képviselőtestület működtetése.
– Mennyi pénz folyik el a központi költségvetésben?
– Erre nem mondanék számot, mert vagdalkozás lenne. Az azonban állítható, hogy a centralizált döntési rendszer csak rendkívül drágán működtethető, illetve az elégtelen koordináció következtében nagy a párhuzamosság. S már látom lelki szemeim előtt, hogy a nagyszámú EU-pályázat elbírálására, a felhasználás szabályszerűségének ellenőrzésére – nagy valószínűséggel a fővárosban – újabb és újabb hivatalok jönnek majd létre.
– Miért nem szüntetik meg a párhuzamosságokat? Miért ültetnek az emberek nyakára ötszörösen túlméretezett apparátust?
– A pazarlás megszüntetése – minden szintet érintően – nagyon komoly szakmai ismeretet, elkötelezettséget feltételez, s politikai támogatás nélkül aligha valósítható meg. Példa erre a megyei szint? önkormányzatok kezelése. Az 1990. évben kialakított megyék ma nem tekinthetők többnek, mint pártlistán választott gazdasági-műszaki ellátó szervezeteknek. Ennyi a feladatuk, nem több. Szakmai rehabilitálásukat ma még nem vállaljuk, de a képviseleti rendszerhez nem merünk hozzányúlni. Ebben nagy valószínűséggel szerepe lehet annak, hogy ez a megoldás biztosítja a "hűséges" pártkatonák közpénzen történő finanszírozását. A helyzet kialakulásáért és a "műemlékileg védett" állapot fennmaradásáért valamennyi politikai erő felelős.
– Ismét oda lyukadunk ki, hogy igazából nem bal- és jobboldalra tagolódik az ország, hanem felső tízezerre és alsó kilencmillió-kilencszázezerre, ahol a politikai elit a saját pozícióinak védelme érdekében eteti a saját holdudvarát a nép pénzéből.
– Példaként említettem a megyei szint ellentmondásait, de ugyanez az egyidej? hiány és pazarlás tapasztalható a majd 3200 azonos jogállású önkormányzati rendszer működtetésében is. Addig kellene a politikának lépni, ameddig nem társadalmi feszültségek kényszerítik ki a változtatást. Mert megszorításokkal már nem lehet az egyensúlyt fenntartani.
– De hát egyik kormány sem lép.
– Mert rövid távon népszerűtlen döntések ezek, és mindig valamilyen választás előtt vagyunk. Néhány olyan kérdésről beszéltünk, melyek hosszabb távú makrogazdasági összefüggések kezelését, felülvizsgálatát tennék szükségessé, ezzel szemben mindegyik kormány csak olyan döntéseket hoz, amelyeknek négy éven belül várható a pozitív hozama. Egyik sem kockáztatja az újraválasztás esélyeit.
– Kiábrándító, hogy magyar vonatkozásban több mint száz éve nem érdemes használni az államférfi kifejezést. Egy ciklus hatalmon, aztán utánuk az özönvíz
– Annak idején drámai módon hatott, amikor bejelentették, hogy az ország adósságállománya elérte a 20 milliárd dollárt. Azóta privatizálták az állami vagyon döntő hányadát, beérkezett az országba majd 30 milliárd dollár külföldi tőke, de az ország eladósodottsága fennmaradt, csupán az adósság összetétele (költségvetés és vállalkozások közötti megoszlása) módosult. Képtelen állapot, hogy egy ország ne legyen képes külső kötelezettségek emelkedése nélkül, úgymond saját erőből biztosítani a társadalmi-gazdasági viszonyok stabilizálását.
– Van kiút?
– A maga területén kellene mindenkinek kicsit távlatosabban gondolkodni. De annyira lerövidülnek a ciklusok, az egy-egy vezetői szinten eltöltött idő, hogy a pártérdekeket meghaladó szempontok, illetve a távlatos megfontolások háttérbe szorulnak. A személyváltások az állami funkciók tekintetében egyszerűen követhetetlenek, rövid távú szempontok váltak uralkodóvá. Néhány évvel ezelőtt azt írtam egy tanulmányban: lebontani már tudunk, de építeni még nem tanultunk meg. Ma is igaznak vallom.
2004. 07. 30. (VIII/31)
