Dr. Jasszer Arafat, a Palesztin Hatóság Nobel-békedíjas elnöke. A függetlenség szimbóluma vagy a béke akadálya? Fotó: Reuters
Első számú forgatókönyv: továbbra is elszigetelten tartani Arafatot a ramallahi rezidencián, esetleg kiegészítve a mobiltelefon-összeköttetés megakadályozásával. Második forgatókönyv: Arafat száműzése egy észak-afrikai országba. Radikális megoldás: Arafat meggyilkolása. Ezt a három lehetőséget vitatta meg az elmúlt héten az Arafat által kirobbantott "al-Aksza intifáda" harmadik évfordulóján az izraeli biztonsági kabinet. Ez alatt a három év alatt több mint száz öngyilkos terrortámadás közel ezer izraeli civil áldozatának a vére tapad a Palesztin Hatóság elnökének a kezéhez. Eddig minden békepróbálkozás véres kudarcot vallott, amelyre Arafat szava volt a garancia. Minden egyes palesztin politikus megbukott, aki a fegyveres testületeket függetleníteni akarta Arafattól, és fel akart lépni a Palesztin Hatósággal összefonódott terrorszervezetek ellen. Semmi kétség, amíg Arafat döntési helyzetben van, ezt fogja folytatni, eltávolítása rövid távon okozhat ugyan zavart, de – és ez a jelenlegi tragikus patthelyzetből talán az egyedüli kiút – teret engedhet egy eddig megzsarolt és rettegésben tartott új palesztin vezetés színrelépésének.
Európa rendíthetetlenül kitart Jasszer Arafat mellett, az Egyesült Államok szintén elutasít minden száműzésre vonatkozó tervet, de talán meg lehet kockáztatni a feltevést, hogy különösebben nem bánnák, ha a raisz (az elnök) eltűnne a színről. Izrael viszont régóta úgy érzi, hogy a közel-keleti gordiuszi csomó átvágásához az első lépést Arafat eltávolítása jelentené. Az egyiptomi származású elnök jelenléte szerintük hatalmas árnyként borul a palesztinokra, lehetetlenné téve minden reformot és a terrorizmussal való leszámolást.
Izrael érveit alátámasztani látszik az a düh, amellyel a palesztin terroristák a hírre reagáltak. Az Arafat melletti szózatok nemcsak azt bizonyítják, hogy személye menynyire összefonódott a terrorizmussal, de azt is, hogy éppen emiatt hatalmas érvágást jelentene számukra, ha Arafatot kiemelnék az építményből. Izrael, amely az oslói folyamat alatt makacsul takarta el szemét és fülét a nyilvánvaló jelek elől, az utóbbi években megérteni látszik, hogy Arafat személye az egyik legnagyobb probléma. Ám Abu-Amar az EU-t még mindig fogva tartja, és az amerikai adminisztráción belül is komoly viták dúlnak róla. Igazából nehéz megfejteni, hogy minek köszönhető az Arafatot főleg Európában és a baloldalon övező sztárkultusz, amit David Beckham is megirigyelhetne.
Clintontól Powellig, Solanától Pereszig mindenki abszolút ténynek tekinti, hogy Arafat megkerülhetetlen. Talán. De nem mindig volt az. Javarészt éppen azok tárják szét némi értetlenséget mímelve kezüket, akiknek köszönhetően Arafat ma minden palesztinok atyjaként jelenhet meg a porondon. Yossef Bodansky, az amerikai kongresszus Terrorizmusellenes Bizottságának elnöke hamarosan magyarul is megjelenő könyvében kíméletlen kritikával illeti a nyugati kormányokat, különösen az egymást követő amerikai adminisztrációkat, hogy elhibázott közel-keleti politikájukkal helyzetbe hozták azt az Arafatot, aki akkortájt korántsem volt a palesztin ügy legitim képviselője. A The High Cost of Peace (Nagy ár a békéért) lapjain Bodansky érzékelteti, hogy a palesztin probléma olyan racionális megoldásokat is lehetővé tett volna, mint az 1988-as, Izrael és Jordánia közötti titkos megállapodás, amely a jordániai és izraeli helyi önkormányzatokban a Hamasztól és a PFSZ-től független családok hatalmát erősítette volna. De az arab
világban Hafez al-Asszad, Szaddám Huszein és Hoszni Mubarak éppúgy a palesztin ügy fő védelmezőjének szerepében kíván vagy kívánt tetszelegni, így Arafat kiválasztása hatalmi harcokat vont maga után, és közvetve ennek oka a terrorizmus rémének rászabadítása a Közel-Keletre. Valamennyi amerikai kormányzat közül Bodansky szerint a Clinton-adminisztrációt terheli a legnagyobb felelősség a jelenlegi helyzetért, azáltal, hogy Izraelt egyoldalú engedményekbe kényszerítette, mindent alárendelve Arafat szeszélyeinek.
Bodansky tudományos igényű, de egy kalandregény feszültségét idéző hangulatú könyvében Arafatról nem fest hízelgő képet. Az elmúlt tíz évben a nemzetközi sajtó által felvázolt Arafat-kép a "béke emberét" igyekezett bemutatni: a családapát, a Rabin özvegyével süvét ülő politikustársat, a bölcs vezetőt. Szemérmesen elzárkózott minden olyan megnyilvánulás közlésétől, amely ezt a képet zavarta volna. A Bodansky által elénk állított Arafat-kép igencsak ellentmond ezeknek a toposzoknak, és sok olyan momentumot is leír, amely nem jelent meg a lapok hasábjain. Egy autokrata, paranoiás és hisztérikus személyiség alakját idézi fel, aki merényletektől való félelmében nem elégszik meg a fegyveres őrökkel. Egy lépést sem tesz vészkapcsolója nélkül,
amellyel biztonsági rendszerét hozza működésbe, és ha nincs nála, hisztériás rohamot kap. A nyugati vezetők, hogy Arafat jó hangulatát
megőrizzék, mindenre készek. Madeleine Albright például egy alkalommal szigorú tanítónőként vonta felelősségre a raisz rosszkedve miatt a döbbent izraeli tárgyalóküldöttséget, mondván: "mit csinálnak a mi
Arafatunkkal?"
2003. 09. 19. (VII/38)
