A törvényjavaslat egyik nagy újdonsága, hogy tartalmilag meghatározza a vallás
fogalmát annak érdekében, hogy a bíróság megtagadhassa, vagy utólag törölhesse az
olyan közösségek egyházként való nyilvántartásba vételét, amelyek "elsődlegesen"
nem vallási tevékenységet folytatnak. Az 1990. évi IV. törvény és a demokratikus
jogállami gyakorlat eddig őrizkedett attól, hogy a vallás fogalmát meghatározza,
mivel ez nyilvánvalóan szubjektív végeredményhez fog vezetni, és az állam világnézeti
semlegességével összeegyeztethetetlen.
Az Alkotmánybíróság így fogalmaz 4/1993. (II. 12.) számú határozatában: "Az állam
vallási semlegességét kifejezetten előírja és garantálja az Alkotmány 60.
paragrafusának (3) bekezdése, amely szerint a Magyar Köztársaságban az egyház az államtól
elválasztva működik. Az elválasztás elvéből az következik, (
) hogy az állam
nem avatkozik be egyházak belső ügyeibe, és különösen nem foglalhat állást hitbéli
igazságok kérdésében. Mindebből következik, (
) hogy az államnak az egyházakat
egyenlőképpen kell kezelnie. Mivel az állam éppen azokban a tartalmi kérdésekben nem
foglalhat állást, amelyek a vallást vallássá teszik, a vallásról és egyházról
csak elvont, minden vallásra vagy egyházra egyaránt alkalmazható keretszabályokat
alkothat, (
) s tartalmi kérdésekben a vallások és egyházak önértelmezésére
kell hagyatkoznia."
Az új törvényjavaslat ezzel szemben az alábbi módon határozza meg a vallás fogalmát,
amelytől az egyházi státus adományozását függővé teszi: "vallásnak olyan világnézet
minősül, mely természetfelettire irányuló tanokkal rendelkezik, a valóság egészére
irányul, valamint a jó erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértő sajátos
magatartáskövetelményekkel az emberi személyiség egészét átfogja. (
) Különösen
nem minősülhet vallási tevékenységnek az elsődlegesen gazdasági tevékenység
(anyagi haszon elérése céljából folytatott tevékenység); a politikai-érdekérvényesítő
tevékenység; a pszichikai vagy parapszichikai és gyógyító tevékenység; az oktatási
tevékenység; a kultúraközvetítő tevékenység; a humanista tanok követése és
terjesztése."
Mi a vallás?
A fenti meghatározáskísérlet számos súlyos kérdést vet fel. Amikor a vallást –
kissé vulgármarxista íz? megközelítéssel, talán Feuerbach nyomán – világnézetként
és tanként definiálja, figyelmen kívül hagyja azt, hogy például a kereszténység
számos neves teológusa és filozófusa hangsúlyozta: a kereszténység lényege a hit,
amely teljesen más természet? valóság, mint a világnézet vagy a tan. Hit lehet egy
ember szívében anélkül is, hogy egy teljes világnézettel vagy tanrendszerrel
azonosulna, és viszont: a teljes vallásos világnézet és tanrendszer hiánytalan
elfogadása egyáltalán nem azonos a hittel, és nem is feltételez hitet. Ha nem a
materialista megközelítést vesszük alapul, akkor a legtöbb vallást egy – vagy több
– természetfeletti lénnyel való személyes közösségnek kellene tekintenünk.
A vallásszociológia és vallásfilozófia általában elfogadott álláspontja szerint a
vallás többréteg? fogalomkör. Az egyik fogalomkörbe sorolhatók az egyes vallásfajták;
egy másikba az összes vallási jelenség; a harmadik megközelítésben bármely tényleges
vallás csak tökéletlen megtestesítője egy transzcendens vagy evilági ideálnak; a
negyedikbe tartoznak a különféle vallási életformák – de ezek sem szolgáltathatnak
abszolút érvény? meghatározásokat, mert értékítélet felé mutatnak. A tudomány
egyetért abban, hogy nincs olyan definíció, amely képes volna felölelni a különféle
vallásokat alkotó ideákat, gyakorlatokat, hagyományokat. Egyes vallások lényege az
egy vagy több istenbe vetett hit, de például a buddhizmus nem követel meg istenhitet.
A materialista elméletek a vallást kizárólag emberi jelenségként magyarázzák (tan,
világnézet), az idealista megközelítések pedig a transzcendentális, természetfeletti
eredetből magyarázzák, de ezeken kívül is még számos egyéb vélemény létezik. A
törvényjavaslatban szereplő meghatározás teológiai vagy vallásfilozófiai szempontból
teljesen tudománytalan, jogilag pedig nonszensz. Még materialista szempontból is túlhaladott,
mert a modern materializmus relativista módon viszonyul a természetfelettihez, nem zárja
ki elvileg a szellemi szféra létezését. Mindenesetre érdekes, hogy a "nemzeti-keresztény"
kormányzat hivatalnokai a vallást vulgármarxista megközelítésből definiálják.
A "jó erkölcs" és "az emberi méltóságot nem sértő sajátos magatartáskövetelmény"
kategóriái jogilag szintén nem megragadhatóak, mivel csak szubjektív módon ítélhetők
meg. Ezeket a kategóriákat a mindenkori társadalmi vélekedés határozza meg, amely
nem független a politika és a média befolyásától sem, manipulálható és eleve
relatív. Ebből következően jogi eszközökkel nem is definiálható megfelelően,
gyakorlati alkalmazása igen problematikus. A jogilag pontosan meg nem határozható
fogalmak használata "gumiparagrafust" eredményez. Köztudott, hogy az 50-es évek
koncepciós perei alapultak ilyeneken. Bírói körökben terjedőben van az a nézet,
amely szerint a jelenlegi kormányzat bíró- és bíróságellenes magatartása szintén
az igazságszolgáltatásra való nyomásgyakorlás lehetőségeit készíti elő, így
egy ilyen törvényjavaslat egyes bírák véleménye szerint kétszeresen is óvatosságra
int. Az egyházak egyébként önkéntesen belépő tagokból állnak, akik az ottani
gyakorlatnak önként vetik magukat alá, éppen ezért, ha valamelyik vallási gyakorlat
esetleg formailag sérti is az emberi méltóságot, akkor sem szankcionálható. (Az ökölvívók
is sértik egymás emberi méltóságát a meccseken, olykor súlyos testi sértést
okoznak egymásnak, de ezért nem vonhatók jogilag felelősségre.)
A törvényjavaslat szerint továbbá az a közösség lehet egyház, amely "elsődlegesen"
nem folytat gazdasági, politikai stb. tevékenységet, ám azt nem határozza meg, mit
jelent az "elsődleges" kifejezés. A bírák, jogalkalmazók számára ez szintén
megfoghatatlan kategória, mivel nincs meghatározva, sőt nem is meghatározható, hogy
milyen módon kellene egy egyház tevékenységét megvizsgálni, amelyből az elsődlegességet
meg lehet állapítani. Hiszen ezeket a tevékenységeket folytathatja az egyház addig,
amíg másodlagosan végzi azokat, de eldönthetetlen kérdés, hogy meddig másodlagos,
és mikortól válik elsődlegessé.
Példaként említhetjük, hogy a római katolikus egyház a keresztény felekezetek között
egyedülálló módon saját állammal rendelkezik, amely a belső, egyházi kánonjog
alapján köt nemzetközi szerződéseket. Így történt például a magyar állammal is
az egyházi ingatlanok visszaadása, illetve kárpótlása ügyében, ezért csak a Vatikán
rendelkezhetett azok felett, így a magyar területen lévő ingatlanok sorsát nemzetközi
szerződésben szabályozták, a tárgyaláson pedig a vatikáni küldöttség tagjai a
magyar katolikus főpapok voltak. Megemlíthetjük másfelől, hogy a II. vatikáni zsinat
felhív valamennyi katolikus hívőt a közélet, a politika, a média, a kultúra, az
oktatás stb. területén való "apostoli" tevékenységre. Tekintettel arra, hogy ez
zsinat által meghatározott hitbéli kötelezettség, elsődlegesnek vagy másodlagosnak
kell-e tekintenünk a római katolikus vallásgyakorlatban?
De hasonlóképp nehéz helyzetbe kerülne a második legnagyobb monoteista világvallás,
az iszlám is, amelynek az egyház és állam viszonyáról alkotott nézete teljesen más,
mint a nyugati demokráciáké: nem ismeri az állam és az egyház elválasztásának elvét.
Az iszlám egyik első számú vallási kötelezettségként írja elő a vallásos iszlám
állam létrehozását, és bár a nem fundamentalista irányzatok ezt már nem a Korán
eredeti, szó szerinti értelmezése szerint fegyverrel, hanem "a nyelv dzsihádjával",
"a toll dzsihádjával", azaz kulturális, oktatási, politikai úton kívánják elérni,
ez mit sem változtat azon, hogy végső céljuk a saria, az iszlám törvény állami
szint? bevezetése. A törvényjavaslat értelmében tehát az iszlámot azonnal be
kellene tiltani Magyarországon, hiszen klasszikus önértelmezése szerint vallási és
egyszersmind elsődleges tevékenysége a politikai érdekérvényesítés.
A törvényjavaslat szerint egyház nem végezhet elsődlegesen pszichikai vagy
parapszichikai és gyógyító tevékenységet sem. Jézus tizenkét apostola, de Mesterük
maga is komoly egyházalapítási nehézségbe ütközne ilyen vallásügyi szabályozás
esetén, hiszen tömegek gyógyulásáért imádkoztak kézrátevéssel vagy más módokon,
s ez az Evangéliumok tanúsága szerint elsődleges szerepet töltött be tevékenységükben
a tanítás mellett és annak igazolásaként. "Elmenvén pedig prédikáljatok, mondván:
Elközelített a menynyeknek országa. Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok,
halottakat támasszatok, démonokat űzzetek" – szólt a tanítványoknak adott "elsődleges"
utasítás. (Máté 10,7-8) Az itt is említett démonűzés pedig, amely az evangéliumi
leírások szerint látványos és esetenként ijesztő természetfeletti megnyilvánulásokkal
járt (vonaglás, ordítozás), akár parapszichikai tevékenységnek is minősíthető,
hiszen Jézus korában ez új jelenségnek számított: "Micsoda új tudomány ez, hogy
hatalommal parancsol a tisztátalan szellemeknek is, és engedelmeskednek néki?" (Márk
1,27) Nem beszélve arról, hogy igen nehéz helyzetbe kerülne az a szakértő, akinek
abszolút és objektív módon meg kellene határoznia, hogy a különböző vallások
transzcendenciára irányuló tevékenységei közül mi minősül parapszichikai jellegűnek,
és mi nem.
Vitás esetekben ugyanis a törvényjavaslat szerint "a másodfokon eljáró bíróság
megfelelő szakismerettel rendelkező szakértőt rendelhet ki" a fenti kérdések eldöntésére.
Igazságügyi szakértők, illetve megfelelő intézmények híján kérdés azonban, hogy
milyen képzettséggel kell rendelkeznie a szakértőnek. Ahhoz ugyanis, hogy
elfogulatlannak tekintse a bíróság, nem kötődhet egyik egyházhoz sem (teológus tehát
nem lehet). A bíróságok előtt speciális szakkérdésekben eddig alkalmazott műszaki,
orvos-, értékforgalmi, könyv- és egyéb szakértők egzakt és többségükben objektíven
is mérhető, kimutatható, összehasonlítható tényekről adnak véleményt. E
szakemberek emellett olyan szakmai szervezetekben (kamarák és intézetek) folytathatnak
csak tevékenységet, ahol egymás munkájának figyelemmel kísérése és kontrollja is
biztosított. Munkájuk nem hasonlítható össze a vallási kérdésekben szakértőnek
felkért olyan valakiével, aki az ember által a maga teljességében nem ismert természetfölöttit
illetően mondana véleményt arról, hogy melyik közösség egyház és melyik nem,
mintegy Isten pozíciójából. Mindezen nehézségek miatt fogalmazott úgy korábban az
Alkotmánybíróság, hogy "az állam és egyház szétválasztása miatt az államnak a
vallási közösség önértelmezésére kell hagyatkoznia abban, hogy valóban vallást
gyakorolnak." (8/1993. (II. 27.) számú határozat)
Együnk levest tányér nélkül!
A jelenleg érvényben lévő törvény 15. paragrafusának (3) bekezdése a
felekezetek jogegyenlőségének Alkotmányból fakadó elvével összhangban kimondja:
"Az egyházakat azonos jogok illetik, és azonos kötelezettségek terhelik." Bizonyára
fontos változás, hogy ez a mondat az új javaslat szerint ekként hangozna: "Az egyházak
azonos szabadságot élveznek. Az egyházak jogai és kötelezettségei tekintetében különbség
csak jogszabályban meghatározott módon, tényleges társadalmi szerepük alapján tehető."
Eszerint akár egy önkormányzati rendelettel is – hiszen az is jogszabály – különbség
tehető az egyes egyházak jogai és kötelezettségei között. A felekezeti jogegyenlőség
elvének e megszüntetése a "tényleges társadalmi szerepre" való hivatkozással történik,
amely viszont éppen azokkal a tevékenységekkel áll kapcsolatban, amelyek nem "elsődlegesen"
vallási tevékenységek. Hiszen egy egyház társadalmi szerepe kulturális, gyógyító,
oktatási, politikai stb. tevékenységei nyomán alakul ki elsősorban, és nem a belső
szobában elmondott imák, istentiszteleteken elhangzó igehirdetések formálják. Így
tehát furcsa módon egyház, úgymond, csak az a közösség lehetne tartósan, amely nem
tesz elsődleges hangsúlyt azokra a tevékenységekre, amelyek ugyanakkor biztosítják
számára egyházként birtokolt jogainak megmaradását.
A társadalmi szerep ilyen középpontba helyezése egyébként önmagában véve is
ellentétben áll a modern alkotmányos demokráciák törvényeinek szellemével. Ezek
ugyanis éppen azért védelmezik a különböző, így a vallási kisebbségeket a többség
ellenében is, mert a történelmi tapasztalatok szerint a többség véleménye nem
okvetlenül igaz vélemény is. A kereszténység alapító irata, az Újszövetség egyértelműen
előrejelzi, hogy ez a hit például a történelem során túlnyomórészt kisebbségben,
a többség elutasításától övezve fog létezni, ugyanakkor ez nem cáfolja igazságát:
"Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem elébb gyűlölt tinálatoknál.
Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok
e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl
titeket a világ." (János 15,18-19) Pál úgy látja, hogy "mindazok is, akik
kegyesen akarnak élni a Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak". (2. levél
Timotheoszhoz 3,12) Ez a felismerés azóta beépült a modern demokráciák kisebbségeket
védő alkotmányos rendjébe. Amikor tehát a társadalmi szerep – amely a társadalmi
többség értékítéletétől erőteljesen függ – súlya szerint különböztetnek
meg egyházakat jogi szempontból, az állam már nem védelmezi a kisebbséget a többséggel
szemben, hanem többségi diktatúra létrejöttének készít utat vallási területen.
Az Alkotmánybíróság 4/1993. (II. 12.) számú határozata szerint az Alkotmány 60.
paragrafusának (3) bekezdéséből "következik – ami másrészről az Alkotmány
70/A. paragrafusából is folyik –, hogy az államnak az egyházakat egyenlőkként kell
kezelnie". Általános indokolásukban az új javaslat szerzői ezzel szemben arra
hivatkoznak, hogy "a nagyon is különböző egyházak egy jogi kategóriába helyezése
visszásságokat eredményez mind a szimbolikus, társadalmi státus, mind a testre
szabott szabályozás vonatkozásában. Ahogy a jog nem kezelhet azonos társadalmi valóságokat
különbözőképpen (ez diszkrimináció lenne), úgy a nagyon különböző valóságok
azonos kezelése is helytelen. (
) Az Alkotmánybíróság több határozatában
kimondta, hogy az egyházak egyenlőkként való kezelése nem zárja ki az egyes egyházak
tényleges társadalmi szerepének figyelembevételét. (
) Az egyházi státus tehát
semmiképpen nem feltétele a közösségi vallásgyakorlásnak. Ez ma még kevéssé
tudatosult, de az egyházügyi szabályozás sarokköve: az egyházak státusának és a közösségi
vallásgyakorlás szabadságának semmi köze nincs (nem lehet) egymáshoz. A státus hiánya
nem érinti a működés szabadságát. Az egyházi státushoz tehát nem kapcsolhatók
olyan jogok, melyek a vallásszabadság érvényesülésének elengedhetetlen tényezői.
Eszerint az egyházi státus hiánya elsősorban szimbolikus hátrány, mely az érintett
közösségek működését, vallásuk közösségi gyakorlását lényegesen nem hátráltathatja"
– érvel a törvényjavaslat. Ez az állítás azonban, amely az egész koncepció
sarokköve, egész egyszerűen nem igaz.
A vallásszabadsággal kapcsolatban ugyanis az Alkotmány kifejezetten említi a vallás
"másokkal együttesen" történő gyakorlásának és tanításának jogát, azaz a
vallás közösségi gyakorlásának szabadságát. Ehhez azonban a közösségnek
ingatlanokra és más javakra, intézményekre, valamint más közösségi jogokra (jogképességre)
van szüksége. Ha a közösség nem válhat jogi személlyé, akkor ezek elérhetetlenné
válnak számára. Ha nem kap egyházi státust, de mégis jogi személlyé akar válni,
hogy közösségként birtokolhasson és szerezhessen javakat, perképes legyen stb.,
akkor nincs más választása, mint hogy egyesületi formában működjön. Ekkor azonban
megszűnik belső autonómiája, nem szerveződhet saját hitelvei szerint, mivel az egyesületek
nem hozhatnak létre bármilyen alapszabályt, belső határozataik bíróság előtt
peresíthetőek, az állam határozza meg, hogyan kell szervezetüket felépíteniük, elvárja
tőlük a demokratikus működést (a legtöbb vallás nem demokratikus szerveződést kíván
követni), ellenőrizheti belső ügyeiket, adománygyűjtésüket stb. Az egyesület nem
rendelkezik missziós jogokkal (például a börtönökben), nem folytathat fakultatív
hitoktatást az iskolákban tagjai gyermekei számára sem és így tovább. (Messze nem
csak az adó- és illetékkedvezményekről van tehát szó – persze természetesen azok
sem lényegtelenek egy nonprofit szervezet esetében.) Márpedig az egyházak belső autonómiájának
biztosítása az állam részéről szükségszerűen és szorosan következik a
lelkiismereti és vallásszabadság elvéből, hogy a hívők a saját hitelveiknek és
tanításaiknak megfelelő szervezeti formában alkothassanak közösséget. Nem igaz tehát,
hogy az egyházi státusnak semmi köze a közösségi vallásgyakorlás szabadságához,
és nem igaz, hogy az egyházi státus hiánya elsősorban szimbolikus hátrány, mint a
fentebb idézett rész állítja. Az egyházi státus hiánya közvetlenül érinti a közösségi
vallásgyakorlás szabadságát. Ez olyan, mintha törvényt hoznánk: mindenki ehet
levest, de nem mindenkinek engedélyezzük, hogy legyen hozzá tányérja. Indokolás: a tányér
hiánya csak szimbolikus hátrány, hiszen azzal úgysem lehet jóllakni, ahhoz elég a
leves is.
De ami az egyházi státus hiányának szimbolikus vonatkozásait illeti, itt is álljunk
meg egy pillanatra. A szimbolikus hátrány ugyanis éppen a közösség társadalommal
való kommunikációjában óriási és valós hátrány, hiszen az emberek értékrendjét
mélyen befolyásolja az államhatalom által alkotott törvények szimbolikus üzenete.
Így éppen a "tényleges társadalmi szerep" tekintetében okoz a vallási közösség
számára súlyos akadályoztatást a "szimbolikus hátrány".
A javaslat szerzői az alkotmánybírósági határozatokat meglehetős szelektíven idézik:
a koncepciójukkal összhangban álló mondatokra hivatkoznak, az azt megkérdőjelezőket
viszont nem említik. Az Alkotmánybíróság 8/1993. (II. 27.) határozatában ugyanis a
fenti problémát illetően kimondta: "A vallásgyakorláshoz való jog érvényesítése
a gyakorlatban nehezebb vagy könnyebb lehet attól függően is, hogy az illető vallási
közösség milyen jogi formában szerveződött, illetve egyáltalán öltött-e jogi
formát. (
) Alkotmányossági kérdést az vetne fel, ha összehasonlítható
szervezetek közül a törvényhozó egyesek számára megadná a jogi személlyé válás
vagy egy adott szervezeti forma alapításának lehetőségét, míg másokat önkényesen
kizárna ebből
"
Míg eddig az ügyészség, ha törvénysértést észlelt egy egyház tevékenysége során,
az első körben még nem töröltethette a nyilvántartásból, csak felhívhatta a törvénysértés
megszüntetésére, a törvényjavaslat szerint az érintett közösséget már az első körben
be lehet majd tiltani, esélyt sem hagyva neki, hogy kiküszöbölje az esetleges hibát.
A helyzet fokozódik
Egy jogszabály módosítására akkor van szükség, ha azzal szemben igazolható kifogások
merülnek fel, amelyek a módosítással megszüntethetőek. A jelenlegi törvény által
biztosított lehetőséggel való visszaélést azonban a bíróságok eddig egyetlen megtámadott
egyház esetében sem találták bizonyítottnak, illetve az ügyek többnyire el sem
jutottak a bírósági szakaszba. Schanda Balázs a javaslat alapjául szolgáló szakmai
koncepciójában azzal érvelt: az, hogy nem jelentek meg jogi szinten az ilyen ügyek,
nem jelenti azt, hogy nincsenek. (Ám – azért jegyezzük meg – ez az érdekes logikai
fordulat sem bizonyítja azt, hogy vannak.) Ebben az egy évvel ezelőtti írásban még
az állt, hogy az egyházi státus újraszabályozása nem számolná fel automatikusan a
visszaéléseket, és a meglévő jogi eszközök következetes alkalmazásával ezek kiszűrhetőek
lennének. A mostani javaslat Részletes indoklásában ezzel homlokegyenest ellentétesen
azt állítják a szerzők, hogy az egyházként nyilvántartásba vett, ám nem vallási
tevékenységet folytató csoportok kiszűrésére a jelenlegi törvény nem biztosít
megfelelő eszközöket, és "a nagyon is különböző egyházak egy jogi kategóriába
helyezése visszásságokat eredményez". Nyilvánvaló, hogy ezt az ellentmondást nem
jogi szükséghelyzet, hanem az a politikai szándék oldotta fel, amely a törvényjavaslat
mögött meghúzódik. Ez a szándék nem a felmerülő problémák kezelését tartja
szem előtt, hanem egyes "persona non grataként" már eddig is megbélyegzett egyházak
negatív diszkriminációját és az általa különleges státusszal támogatandó
felekezetek pozitív diszkriminációját akarja alkotmányos törvény szintjére emelni,
még azon az áron is, ha éppen ezzel hoz létre valódi problémákat. A parlamenti
ellenzéknek észre kell vennie, hogy ez a törvényjavaslat is szervesen illeszkedik a
Kis János által "antiliberális reakciónak" nevezett folyamatba. Ez a folyamat a
demokrácia intézményrendszerét, a parlament kormányt ellenőrző képességét, a
hatalmi ágak szétválasztását, az állam és az egyház szétválasztását, a sajtó
szabadságát, az emberi jogok érvényesülését igyekszik felőrölni.
2000. 09. 23. (IV/39)
