Rémisztő az osztrák példa: a szélsőjobbos Haider-párt győzelemmel felérő második
helye a választásokon. Két szempontból is. Egyrészt: újra megdőlt a nézet,
amellyel sokan nyugtatgatják lelkiismeretüket, miszerint az antiszemitizmus, valamint az
etnikai és vallási intolerancia mögött csak a szociális irigység, a gazdasági válságok
miatti bűnbakképzés áll. Ausztriában ugyanis nemcsak a megviselt kelet-európai,
hanem még az átlag uniós országokhoz viszonyítva is magas az életszínvonal, sőt a
legfrissebb adatok szerint Ausztria a világ hét leggazdagabb országának egyike. Tehát
a nácizmus kirekesztő ideológiája – amely a haideri Szabadságpárt mellett más európai
szélsőjobbos pártokban is feltámadni látszik – nem csupán profán anyagi okokra
vezethető vissza. Ez ellen nemcsak a gazdasági fejlődés az ellenszer, megértéséhez
az oktatásnak, a vallásnak és az értelmiség szerepének is vizsgálat tárgyát
kellene képeznie. Az ausztriai választási eredmény üzenet Magyarországnak is, ahol
sokan csak legyintenek, mikor ezek az ordas eszmék feltűnnek, mondván: majd kinőjük.
Ami, ahogy az osztrák példa mutatja: nem történik meg automatikusan.
Persze túlzás azt állítani, hogy Haider sikerének csak a fasisztoid ideológiai
elemek a mozgatórugói. Előretörésének más okai is vannak, többek között integrációellenessége,
valamint egy erőteljesebb családtámogatási rendszer populista ígérete. Karrierjének
megértéséhez viszont érdemes kiemelni a monolitikussá vált osztrák kétpártrendszer
csődjét is.
Az első hallásra ellentmondásosnak tűnő állítás könnyen megérthető, ha ismerjük
az osztrákok hétköznapjait. Az 1955 utáni Ausztria életét ugyanis két párt határozta
meg: a baloldali pólust jelentő Szociáldemokrata Párt (SPÖ) és a kereszténydemokrata
azaz – magyar fogalmainkkal élve – konzervatív Néppárt (ÖVP). Mindez az eltelt évek
alatt a társadalom szellemi, gazdasági és politikai életének merev kettéosztását
eredményezte. A pólusok időszakonként váltották egymást a hatalomban, de a
gyakorlatban a politikai elitek bebetonozódtak, nem alakult ki versenyhelyzet, a választás
tulajdonképpen formálissá, alternatíva nélkülivé vált.
A gyakorlatban, leegyszerűsítve ez azt jelentette, hogy ha egy osztrák polgárnak munkára
volt szüksége, bement a számára "kedves" pártirodára, ahonnan mintegy kiközvetítették
a pártirodának megfelelő "színezet?" iskolába, hivatalba vagy gyárba. Egy gyönyör?
ausztriai kisvárosban élő barátom mesélte a Haider-jelenség kapcsán, hogy náluk
– mármint a településükön – a legnagyobb munkaadónak számító, magántulajdonban
levő dohánygyárban a középszint? vezetőknek ildomos néppártinak lenni. A Haider féle
"szabadság" többek között e tét nélküli, szürkévé, színtelenné és
unalmassá vált, a pozíciókat le- és felosztó kétpólusú rendszer felrúgásának
illúziójával kecsegteti az osztrákokat.
Mindez ugyancsak üzenet Magyarország számára is, ahol egyes kormánypárti–konzervatív
ideológusok, publicisták immáron évek óta a kétpólusú rendszer kidolgozásán fáradoznak,
annak kialakulását sürgetik. Bár nyugtatgatják a kedélyeket, hogy a kétpólusú
rendszer belátható időn belül nem képzelhető el, a közvélemény-kutatások már hónapok
óta csak két pártról szólnak: a Fidesz–MPP-ről és az MSZP-ről. A többi párt,
ha a 3 százalékos statisztikai hibahatárt nézzük, a kiesés szélén áll vagy éppen
fogalmazhatunk úgy is: kezd láthatatlanná válni. A időközi választások is azt
mutatják, hogy a konzervatív oldalnak csak együtt van esélye a szocialisták ellenében.
(Az egyik MDF-es jelölt magas helyi szimpátiaindexe miatti 12 százalékos eredménye
kivételként a szabályt erősíti.) Az MSZP és a polgári koalíció ráadásul együtt
a voksok több mint 90 százalékát gyűjtötte be. A SZDSZ pedig "felküzdötte" magát
a Munkáspárt, az EMU és más kispártok szintjére, az egyik körzetben a 1,8 százalékos
eredményt hozva. Ez már maga a mikropolitika.
Bár a "kettőben gondolkodók" azt is mondják, hogy a – leginkább az angolszász
kultúrkörre jellemző – kétpártiság hatásos és ezért kívánatos, ennek azonban
önmagában ellenpéldája a már említett Ausztria, ahol a kétpártrendszer "mutyizásba"
ment át. Szerintem az Egyesült Államok vagy Anglia bipoláris rendszere azért nem ültethető
át térségünkbe, illetve állítható párhuzamba vele, mert sem Ausztriának sem
Magyarországnak nincsenek évszázados demokratikus hagyományai, az alkotmányosan
garantált modern szabadságjogok és parlamenti választási rend új keletűnek mondható
mifelénk. Másrészt a példaként felhozott Egyesült Államokban a pártokon belüli
elitek között is erős a verseny, jó példák erre az elnökjelöltségért a belső körben
folytatott előválasztási kampányok, melyeken nemegyszer öten-hatan versengenek e
tisztért.
Magyarországon ez ismeretlen. Nincs, vagy csak alig van mozgás a két meghatározó pártelitben.
Ha csak két konglomerátum maradna a parlamentben, akkor a két pártvezetőség – tíz-tíz
ember – és a hozzátartozó mondjuk 50 fős, az érdemi kérdésekbe is bele-beleszólni
képes stáb együttesen – pestiesen szólva – lepacsizhatná a hatalmat, ez akár az
osztrákmodellbe "fejlődhetne". A Fidesz–MPP jól mutatja, hogy a vezetőség
direktívái mennyire "egyirányúsíthatják" képviselőiket: a szűk kör? pártvezetőséggel
szemben nyilvánosan a másfél év alatt senki sem fogalmazott meg kritikát. Még építőt
sem. A nem "vérfideszes" Tölgyessy Péter újra csak a szabályt erősítő kivétel.
Igaz, nevezhetjük ezt pártfegyelemnek is, de ismerve azt a "fránya, széthúzó
magyar lelket" inkább természetellenesnek tűnik. Egyes vélemények szerint az MSZP
ennél sokszín?bb, több érdeket tömörítő és némileg demokratikusabban működő
szervezet, de az ő szemükre is vetik, hogy hajlamosak a klientúra-rendszer építésére,
a hatalom központosítására, múltat idéző személyzeti és pártpolitikára és
hasonló premodern "turpisságokra".
Azonban ez nem adná vissza az ország ideológiai-gondolati tagoltságát. Mindezt nem
SZDSZ-siratóként írom, csak egyet értek Dessewffy Tibor szociológus minap a MaNcsban
megjelent gondolataival, miszerint a társadalom nagy többsége nem ilyen vagy olyan,
hanem "normális ember, aki élhető, működő, gyarapodó, és sikeres Magyarországot
akar." Nos, ez egyszer? és pontos fogalmazás.
1999. 10. 16. (III/41)
