– Ön a kutyája segítségével eddig – nem csak a mostani törökországi
katasztrófára gondolok – hány embert tudott felderíteni, és élve kimenteni a romok
alól?
– Ezt pontosan nem tudom megmondani. Az én feladatom – Törökországban is és
más katasztrófáknál is, ahol kint voltam Kolumbiában, Olaszországban – az, hogy a
romon felderítsem, hogy hol vannak alul, akár öt, akár tíz méterrel is a felszín
alatt élő vagy halott emberek. Ennek az a lényege, hogy a kutyám csak szagot érez, de
számolni nem tud. Tehát a szagból nem tud következtetni arra, hogy akár az élők, akár
a holtak hányan lehetnek a mélyben. Egy nagy katasztrófánál, ahol a fél város
gyakorlatilag egy összefüggő romhalmazzá válik, ott nekünk egyszerűen nincs megállás.
Abban a pillanatban, ahogy a kutyám valamit jelzett, már hívnak egy következő romhoz,
akár a város másik szélére is.
– Kézről kézre adják Önöket?
– Inkább azt mondanám, hogy romról romra. Sokszor csak úgy tudunk információkat
szerezni, hogy olyan helyen, ahol tökéletesen szervezett a mentés, és a kutató és a
műszaki mentőcsapat között jó és gyors a kapcsolatfelvétel, egyeztetjük a
jegyzeteinket és a térképeinket. Tehát azt mondom: "Én itt jeleztem egy élő
embert és amott is, ti ki tudtátok őket élve menteni?" Természetesen vannak
helyzetek, amikor ott tudunk maradni egészen a felszínre hozatalig.
– Mi az, amit a kutyája, Mancs ösztönösen, csípőből tud, és mi az, amit Ön
tanított neki, hiszen nem mindennapi tudását, képességét és munkabírását mára már
az egész világ megcsodálta. Van-e valami különleges kettejük kommunikációjában?
Gondolom, a kutya jelzéseiből, viselkedéséből Ön úgy olvas, mint egy könyvből.
– Vannak tanított, és vannak megfigyelt részei ennek. Ez azt jelenti, hogy az élő
ember keresése és kutatása és ennek különböző formában és különböző intenzitással
való jelzése, az tanított. Erre én tanítom őt folyamatosan. A halottkeresés és
ennek jelzése az ösztönös, megfigyelésekből adódik, és Mancs ösztönös jelzésein
alapul. Ez egy olyan harmonikus együttműködésen, együttdolgozáson alapul, amire azt
szokták mondani, hogy egymás gondolatát is ismerik. Ez oda-vissza érvényes. Tehát
most is valahol itt fekszik körülöttem az asztal alatt az irodában, de ha én most
beszélgetés közben egyszer csak felállok, Mancs ugyanúgy fel fog állni, és tudja,
hogy mi lesz a következő lépésem vagy gesztusom. Én is így vagyok vele.
– Ez a kutya az Ön számára munkaeszköz vagy barát?
– Egy élő munkatárs, egy élő műszer, akinek vannak érzései és gondolatai,
szinte családtag.
– Beszéljen Törökországba érkezésének első napjáról!
– A felkutatást borzasztó gyorsan kell csinálni, hiszen az első napokban nagy
valószínűséggel tudunk még bőven élőket találni. A legelső nap négy élő személyt
sikerült jeleznünk, akiket reggelre a törökök valóban élve ki is tudtak bányászni.
Az első napokban annyira sokfele kutattunk – huszonegy órát dolgoztunk a huszonnégyből
–, hogy az élők kiemelésének izgalmas pillanatában nem tudtunk jelen lenni. Mi,
emberek több napig is bírjuk egyfolytában a munkát, de a kutyát pár órára
pihentetni kell, nehogy eltompuljon.
– Életének jelentős részét a világ legnagyobb katasztrófái között éli.
Gondolom, Ön is emberből van. A pszichéjén nem hagynak a katasztrófa következményei,
a jajveszékelések, a szenvedések túl mély nyomot?
– Nem szabad, hogy ez hasson. Olyan intenzív munkát végzünk, hogy nincs is idő
ezen rágódnunk. Sokszor ezeket a tragikus körülményeket szinte fel sem fogjuk, ötödrend?
hatással van ránk. Gondolom, így védekezik a bensőnk. Sokszor viszont a kárpótlás
élménye sokkal nagyobb és intenzívebb a tragédia élményénél.
– Mire gondol?
– Például, mikor azt a hároméves kislányt sikerült kiemelni, akkor akik a
mentésében részt vettünk, csataláncba álltunk, és kézről kézre adva vittük a
mentőig. Ezáltal mindnyájan kaptunk valami kis pluszt a tragédia mellett. Erre szokták
azt mondani, hogy ezért érdemes élni. Ezt a kislányt több méteres romhalmaz fölött
sikerült földeríteni, és úgy kimentenünk, hogy egy karcolást sem szenvedett.
- Elmondaná ezt a történetet részletesen?
– Egy Izmit nev? városkában történt, ahol a legdrámaibb volt a helyzet. Tízemeletes
házak kártyavár módjára dőltek össze. Mi a város tűzoltó-parancsnokságának bázisán
voltunk készenlétbe helyezve. A kutya egymás után jelezte, hogy halottak, halottak,
halottak és bányászták ki őket. Általában egymás mellett három-négy halott is
volt. A földrengés hétfőtől keddre virradóan hajnal háromkor történt. A legtöbb
embert a hálószobában vagy a hálószobája környékén álmában érte a halál.
Akinek volt annyi ideje, hogy a szobából kimeneküljön, az is csak a folyosóig vagy a
lépcsőházig jutott el, és ott omlott rá minden. Az egyik ilyen romnál szintén csak
halottakat jelzett a kutyám. Akkor ott tolmács segítségével kérdezte egy török
ember, hogy biztos vagyok-e abban, hogy ott mindenki halott a romok alatt? Azt mondtam
neki, a kutya jelzése alapján egészen biztos. Azt mondta akkor az az úr egészen
halkan, hogy a felesége és a gyermekei vannak az alatt a rom alatt.
– Száz százalékosan biztos Ön a kutyában?
– Mikor teljesen egyértelműen jelez, akkor igen. Nincs tudomásom arról, hogy
ilyenkor egyszer is tévedett volna. Különben ez a munkám legérzékenyebb pontja, tehát
hogy a kutya és én mennyire bízunk és hiszünk egymásban. A másik nehéz terület
az, hogyan közöljem a biztos halálhírt az ott lévőkkel, akik nagyon sokszor a közvetlen
hozzátartozók. Szóval ez után az eset után kocsival vittek volna minket tovább a város
másik pontjára, amikor is azt kiabálták, hogy "köpek, köpek". Törökül ez azt
jelenti, hogy kutyát, kutyát. A mentőalakulatok egy háromméteres üreget találtak,
amit kutyával meg akartak nézetni. A kutya azonnal bement, gyorsan utána bújtam én
is, hogy lássam a jelzéseit. Mancs azonnal lefeküdt, és kelletlenül nyalogatta a száját,
tehát felvette a megszokott "halott van" jelzést, és mutatta nekem. Ezzel egyértelműen
jelezte, hogy a halottszag irritálja őt. Ilyenkor a kutya minden porcikája azt fejezi
ki, hogy undorodik a közelben levő hulla szagától. Aztán egy-két perc után – valószínűleg
megérezhette az élő kisgyerek szagát is – elkezdte mutatni, hogy élő embert is érzékel.
– Ezt hogyan jelezte?
– Az ilyen esetet páros jelzésnek mondjuk. Tehát jelezte a halottat, egy darabig
a kutya agyában ez rögződik. Aztán mikor kapott egy szippantást az élő emberből,
lassan, de egyértelműen felvette az "élő embert érzek" pozíciót. Először csak
azt láttam, hogy a farkát vagy kétszer megcsóválta, majd ez a csóválás kezdett erőteljesen
beindulni. Mikor aztán az élő emberi szag teljesen átjárta a kutya érzékszerveit,
elkezdett határozottan és nagyon hangosan ugatni. Ez nem nyüszítés, nem vonítás,
hanem határozott, egészséges ugatás. Majd ezután pontosan, ahol a szagot érezte,
elkezdett a két első lábával kaparni. Mintha azt mondaná: "Gyertek ide, itt ássunk,
mert élő ember van a romok alatt." Szegény Mancs olyan intenzíven kapart, hogy az
egyik lábát föl is sértette. Ettől a pillanattól kezdve tudtam, hogy a romok alatt
élő is, halott is van. Erre a hírre pillanatok alatt száznál több ember odagyűlt, sírtak,
örültek, drukkoltak. Egyszer csak mintha gyereksírásszer? hangot hallottam volna a mélyből.
Arra gondoltam, hogy a kisgyerek vagy aludt, vagy eszméletlen volt, és a hangos
kutyaugatásra megijedt, és sírni kezdett. Azonnal kértem a rendőröket, tűzoltókat,
hogy csináljanak teljes csendet a tömegben, a kutyámat is elhallgattattam. Ilyen lélegzet-visszafojtott,
feszült csendet még életemben nem hallottam, mint akkor. Ebben a pillanatban már többen
is jól kivehetően hallották a sírást. (Ilyen helyzetekben muszáj, hogy az ember
kontrollálja magát.) Innentől kezdődött az a folyamat, hogy meg kell bontani valahogy
a rendszert. Egyáltalán nem mindegy, melyik ponton kezdjük a bontást, mert a gyerekre
is, ránk is ránk csúszhatott volna minden. Ebben a török műszaki mentőalakulatok
remek partnerek voltak. Nem volt olyan kérésünk vagy kívánságunk, amit ne teljesítettek
volna azonnal. Óriási dolognak számított, hogy a katasztrófa után öt nappal még
találunk élőket a romok alatt.
– Hány órába telt, amíg a romok alól kibányászták a kislányt?
– Arra is nagyon kellett vigyázni, hogy a tömeg az üreg száját ne takarja el a
levegő elől. A munka három óráig tartott. A panelház egy ott parkoló gépkocsira
omlott rá. Valahogy a gépkocsi és a panel elemek között – ez a romok alatt négy-öt
méterre volt – maradt egy kis üreges érintetlen rész. Teljesen érthetetlen volt,
hogy azt a kis részt mi tartja. Amikor sikerült eljutni a gépkocsiig, akkor láthattuk
csak a szemünkkel is, hogy mi a helyzet. A gépkocsi tetején volt egy borzalmas látványt
nyújtó és már bűzlő holttest – mint később kiderült, a kislány egyik rokona
volt –, és e mögött, ezen a védett kis helyen ott lapult egy hároméves meztelen
kislány. Volt a nagykövetségről egy állandó tolmácsunk, Tamás. Ő kezdett a kislánnyal
kontaktust teremteni. Megnyugtatta, hogy ne féljen, már nem lesz baj, mindjárt kiemeljük.
A lyuk, ami mögött a gyerek volt, nagyon kicsi volt, mi nem tudtunk azon keresztül hozzáférni.
A gépkocsit kellett volna valahogy szétbontani, de szakemberek ezt túl veszélyesnek vélték
az állandó utórezgések miatt. Ő ki tudott volna jönni a lyukon, ha nagyon akar, csak
az ott lévő bűzlő halottól nagyon megijedt.
– A kislány szüleiről nem lehetett valamit tudni, vagy ők is meghaltak?
– Pár perc múlva a tömegben valahogy sikerült megtalálni az édesapját meg az
édesanyját, de az édesanyja nem merte vállalni, hogy beszél a gyerekkel.
– Hogyhogy nem merte vállalni?!
– Ilyen krízishelyzetekben ez érthető. Félt, hogy nem tudja fékezni magát,
sokkot kap, vagy elveszti az önuralmát.
– És az apa?
– A papa, ahogy megtudta, hogy a gyereke már látható, és kommunikálni kellene
vele, ezerrel mászott a gödör felé, úgy kellett szinte lefognunk. A végén még
beszorul, aztán őt is menteni kell. Mi csak azt akartuk, hogy az apa beszélgessen vele,
nyugtatgassa, biztassa, bátorítsa, hogy beszéljen a kedvenc játékáról, hogy kérdezze
meg, szomjas-e, nem fáj-e valamije. Nagyon értelmes kislány volt, mindenre elég precízen
válaszolt. Ő mondta az apjának, hogy fél az ott lévő embertől, azért nem mer kijönni.
– A hullára gondolhatott?
– Nem hiszem, hogy fel tudta fogni, hogy az egy halott ember, csak bezárva egy sötét
üregbe, egy félelmetes ronccsá deformálódott halottal
hát
megértem az ijedtségét.
Végül is egy félórás rábeszélés után odajött magától a lyuk szájához,
ahonnan nagy nehezen már ki tudtuk emelni, anélkül, hogy a romok megmozdultak volna. Először
az orvos vette kézbe a kislányt, aki teljesen egészségesnek tűnt, és már nem is sírt.
Az orvos adta az én kezembe, és így ment tovább egészen a mentőig, az ünneplő,
tapsoló tömeg és az amerikai tévékamerák kereszttüzében. Pillanatok alatt egész Törökország-szerte
elment a híre, hogy a magyarok megint kimentettek egy élő embert a romok alól, aki ráadásul
egy kislány volt. Borzasztó hálás volt ezért a török nép. Szavakkal nehéz leírni
ezeket a pillanatokat. Ezért érdemes kínlódni, ezért érdemes a szabadidőnket,
energiánkat feláldozni, ilyenkor még az sem számít, ha néha én vagy akár a kutyám
megsérülünk is. Ha csak ez az egyetlen kislány lett volna, akit megmentettünk, akkor
is azt mondom, hogy sikerült, és megérte.
– A kutya milyen elismerést kapott, hogyan dicsérte meg?
– A kutyámnak az a legnagyobb dicséret, mikor az ölembe veszem, és megengedem,
hogy megnyalja az arcomat. Ezt nagyon szereti. Sokszor meg is kapta Izmitben. Megérdemelte.
– Önnek vannak gyermekei?
– Igen, van egy tizenkilenc éves nagylányom és egy tízéves kislányom.
– Mikor a hároméves török kislányt a karjába vette, eszébe jutott a saját tízéves
lánya?
– A legelső gondolatom azonnal ő volt: "Úristen, hát nekem is van egy kislányom,
és remélem, ő sohasem kerül ilyen helyzetbe." Remélem.
1999. 08. 28. (III/34)
