Izzik az aszfalt. A századelős épületek szürke falai ontják magukból a forróságot. Lüktet a nyolcker. A szebb napokat látott körfolyosós bérház kovácsoltvas korlátai, míves kőburkolata nosztalgiára csábítanak. A gangra satnya kis ringlófácska hajol, ágai beintegetnek a csöpp garzon ablakán. Itt él Csámpai Rozi festőművész.
Erős, élénk színű képek a falon, a galérián, a konyhában, a székeknek támasztva, a kanapé mögött. Olajfesték illata úszik a levegőben. Közvetlenül a galéria alatt különleges családfát ábrázoló, hatalmas festmény. Rozi látja, hogy nem tudom levenni szememet a képről. Mesélni kezd.
„Anyu volt a Rózsa, róla neveztek el. Apu a Józsi, Szénási Józsi. Barna volt, a szemei is barnák. Anyu kék szemű és fehér bőrű. Senki sem nézte cigánynak. Tizenegy gyereket szült, ebből kilencen maradtunk meg. Józsika öcsém héthónaposan halt meg, a másik öcsém megégett, a húgomat betegség vitte el. Anyunak gyönyörű hangja volt. Köréje ültünk, ő meg énekelt. Ezt soha nem felejtem el. Látod, mindegyik testvérem kezébe hegedűt adtam, mert a Szénási család muzsikus család volt. Könyvet is írtak róluk. Már a nagyapám is zenélt. Megtanította az összes fiát muzsikálni. Akkor még Hatvanban laktak. Onnan pár kilométerre, Pusztamonostoron élt egy gróf, aki nagyon szerette a Szénási-cigányok gyönyörű hegedűszavát, oda költöztette őket maga mellé. Minden este velük húzatta. Cserébe adott nekik szép nagy házat, tűzifát, ételt-italt.
2017. 08.04. (XXI/31)
