Nagyváradnál délnek fordulunk, Belényes irányába, a Körösök forrásai felé haladunk. Jobb kéz felől gyönyörű táj bontakozik ki, a bihari lankák mögött a Gyalui-havasok ködbe vesző tömbje sejlik fel. Belényes tipikus monarchiabéli időket idéző belvárosában kétfelé ágazik az út: a bal felé kanyarodó sáv Biharfüredre és a Mézárdi-cseppkőbarlanghoz vezet, míg az enyhén jobbra ívelő a mi célunkhoz, Pádis felé. Azok kedvéért, akik először járnak erre, megjegyezzük, hogy a „frutti fresh” feliratokkal díszített, mindent gyártó üzem után éppen 90 fokot kell tekerni a kormánykeréken, Pietroasa, azaz Vaskohsziklás felé, amely már a Boga-völgybe vezet. Útitársaim kérdése nem lep meg: Erdélyben vagyunk? A köznyelv minden Romániához került egykori magyar területet Erdélynek hív, ezért hívjuk mi is nyugodtan annak. Földrajzilag-történelmileg persze nem az, hiszen ahol járunk, az a Partium (Részek). Nem árt ezt tisztázni, csak a pontosság kedvéért, de az előttünk elterülő táj olyan, amilyet még Erdély legszebb részein sem lát az utazó. Gyerekkorunkban délután két órakor a „Kossuthon” a vízállásjelentésben a Körös említésekor mindig Belényes hangzott el, mint mérési pont.
A valamikori Bihar vármegye kiemelt városa volt Belényes (ma: Beius), most pedig a környékbeli magyarság fontos bástyájának mondják. Ne legyenek azonban illúzióink, szinte alig beszél valaki magyarul: a legutóbbi népszámlálási adatok szerint mindössze hat százaléknyian. Ez nem Székelyföld, ez nem Gyimes-völgy, mi nem is a magyar szóért jöttünk, a táj, a természetjárás a célunk. Pietrosa központjában az első célállomás, a Boga-telep felé tartva egy lerombolt híd mellett ér minket az első élmény, a kavicsos Körös szelíd kanyarulatai szinte a szemközti sziklafalhoz szorítják az utat, fenséges látvány bontakozik ki előttünk. A boga szó jelentése „bika”. A közeli hegycsúcsot hívják így. Boga-telep már az erdő és a szűk szurdok mélyén húzódik meg, és évtizednyi tengelytörő útviszonyok után, most szinte alpesi minőségű aszfalt vezet ide és a fennsíkra egyaránt. Nem éppen a világ vége, de majdnem, a vendéglátás azonban rengeteget fejlődött az utóbbi évtizedben. Mindennel felszerelt panziók nyíltak a hajdani egyszerű faházak és bodegák helyén, és remek éttermekben finom házi koszt kapható. Az infrastruktúra azonban maradt szocialista stílusú, a kert végében kanyargó patak vizét vezetik a fürdőszobákba, fával fűtenek kívülről, pálinkával belülről. A telepen a vendégéjszakák száma egyre nő, a turisták egyre többen jönnek. Aztán következő évben visszatérnek, újra és újra – ahogy mi is tesszük lassan húsz éve. Hiába fogadja meg az ember, na, elég, mindent bejártam már, a havasi rétek és mészkősziklák, a hamisítatlan Pádis-fennsík hangulata mindig vonz, és egyre csak súgja, ide el kell jönni. A fennsíkra most már könnyen feljut az ember, de a hajtűkanyarokban azért csak megizzadnak még most is a sofőrök. A fennsík szélén átbukva két irány közül választhatunk, jobbra murvás út vezet a Csodavárhoz, míg balra az aszfalton a pádisi menedékházig gurulhatunk. Mindkét irányba csodadolgokat lát az ember, és ezt a túrázók is tudják – most is vannak szép számmal. Szembe jönnek, megelőznek, sátoroznak, tüzet raknak, bámulnak és csodálkoznak. Pádis igazi erénye a vadregényesség, a csokorba szedett karsztjelenségek, barlangok, víznyelők, felbukkanó-eltűnő források, havasi rétek mindenütt. A két irány a két leghíresebb túrautat is jelzi: a Csodavár és a Szamos-bazár. Körút mindkettő, amelybe egy kis barlangtúra is belefér, ha van lámpánk, és kellőképp vigyázunk arra, hogy hova lépünk. Mi a Csodavárat választjuk, mert ha idejön az ember, kezdje a legkönnyebbel és ugyanakkor a legnehezebbel. Azért ez a kettőség, mert a vár hatalmas sziklakapuja ellenére később igencsak beszűkül, magas vízállás esetén nem is lehet átkelni rajta. Európa legnagyobb exokarsztjelenségének mondják: a karsztbarlang és a környéke meseország egyik eleven zugát rejti.
A glavoji erdészháznál illik leparkolni, innen is két irányba lehet elindulni, az egyik út a külső peremet járja körül csodálatos panorámával, a másik, nehezebb út a szakadék mélyére visz, vaslépcsőkön, fagrádicsokon és falhoz erősített drótköteleken keresztül. Mire leér, az ember rendesen leizzad, de az „alvilág kapujából” szinte tódul kifelé a hűs párás levegő, és annak, aki alászáll, bizony kabátra és pulóverre, na és lámpára van szüksége. Hogy milyen is ez a mély barlangi világ, leírni szinte lehetetlen, olyan sokféle érzést hoz elő az emberekből. A szurdokból kifelé a kaptató ösvény meredek, de jól járható sok pihenőfordulóval, amire bizony szükség van, mert a csoportok egymást érik, a sok náció nyelve szinte egybezsong, csak a csodálat zajai egységesek, ahogy felkiáltanak, ki-ki a maga nyelvén.
2016. 07. 01. (XX/26)
