Ez bizony nem a Kelly hőseinek jópofasága vagy – akinek ez mond valamit – a Négy páncélos és a kutya mozgalmista romantikája. Itt a háború kegyetlen és földhözragadt (szó szerint földbe döngölt) nyomorúságával találkozunk, kevés eszmeiséggel, annál több rosszkedvű mocskos szöveggel, és a címnek megfelelően: haraggal. Nemcsak a magát megadni sehogy sem akaró ellenség felé, hanem olykor a „mieink” irányában is, ha azok aktakukacok, nem kellően borostásak vagy egyszerűen újoncok, akik nem képesek zsigerből ölni – és ezzel adott esetben a saját bajtársaikat veszélyeztetik. Mégis sajnos épp a felsoroltak fedik leginkább, amit soha ne akarjunk átélni: a háború atmoszféráját.
A normandiai partraszállás után vagyunk majd egy évvel, Németország szívében. Mindenki tudja, hogy a németek már veszítettek, mégis őrjítő, hogy valahogy ki kell ezt bekkelni, miközben a testvérnél is jobban a vérünkké váló bajtársak (lásd Elitalakulat) sorra halnak a kisebb csetepatékban, úgy tűnik, feleslegesen. Ez okozza az alapharagot leginkább, ami (aki?) egyben címszereplő is, egy Shermann tank ágyúcsövére pingált tulajdonnév. A mozgó páncéldoboz az ötfős főszereplőgárda otthona és kicsit szentélye is; ebben élnek és halnak is meg a végére majd mindannyian, itt tépik-marják egymást kegyetlenül, és ugyanitt tűnődnek az életről és a mennybe jutás lehetőségeiről. A kontraszt végig folyamatos, teljes a keveredés. Itt van például a „Káplán”-nak becézett (így fordított) bibliai hitű katona, akit a Transformers-filmek egykori suhanca, Shia LaBeouf játszik meglepő érettséggel. Húzzák-gúnyolják, ahol érik, ő meg küzd a háború összes kísértésével. Időnként inog, de azért reményt és kapcsolódási pontot próbál „szolgáltatni” bajtársainak az odafelvalókhoz. A „Tuskó” nevű bajtárs pont az ellentéte, ösztönök uralta tenyeres-talpas matéria. Rossz ránézni is, nemhogy a szövegét hallgatni, ők ketten mégis vakon bíznak egymásban, ahogy a Brad Pitt alakította „Vén Róka” (War Daddy) őrmesterben is, akit, bár sűrűn keseríti az életüket, mégis jobban tisztelnek bármely sokcsillagos tábornoknál. A tankparancsnok a legösszetettebb figura az egészben. Parádés ziccer Pitt jutalomjátékára, s ő él is a lehetőséggel. Rettentően utálnivaló, amikor a magát megadó, életéért könyörgő, családi fényképeivel hadonászó német katonát akarja kivégeztetni a gyilkosságra (még) képtelen újonccal. Pofozza, rugdossa az egész század előtt, akik mind értik, hogy az undorító aktus a „betörés”-ről szól, a lélek morális ivartalanításáról – csakis a túlélés érdekében. Ugyanakkor két halk mondattal képes visszafogni részeg embereit a remegő német lányok megerőszakolásától egy másik, színészetileg parádés jelenetben.
A Harag tehát igazi lélektani darab, emberi játszmákról szól a háború ürügyén. Jól láttatja a rendező kéznyomát, ami a közönségfilmes sabloniparban ma igazán ritka. David Ayer ugyanis már forgatókönyvíróként is (U-571, Kiképzés) a szűk helyen erős stresszhelyzetekbe zárt jellemeket analizálta fordulatosan. Azért persze adnak a látványnak is. A tankelhárító üteg felszámolása a gyalogsággal karöltve a háborús műfaj leghatásosabb jeleneteinek toplistájára iratkozhat; vannak ilyen netes gyűjtemények. A Tigris tank kontra öt Shermann csatája – szépen kiollózva a filmből – pedig oly izgalmas, hogy képes haditechnikai szakkörre terelni a tanórán alvó nyolcadikost is.
2014. 10. 31. (XVIII/44)
