Tea néven a Camellia sinensis cserje forró vízbe áztatott, szárított leveleiből vagy rügyeiből készülő főzetet értjük - legalábbis a lexikonok szerint. Az örökzöld növény a kaméliák rendjébe tartozik, mely szubtrópusi őserdőben őshonos, és fává nő. Származásáról kínai és japán eredetű legendák keringenek. A két monda közös vonása, hogy a véletlennek tulajdonítják a felfedezését. Shen Nung kínai császár (Kr. e. 2700) egészségügyi okokból elrendelte az ivóvíz fogyasztás előtti forralását. A császár kertjében hatalmas üstökben forralták a vizet, és ebbe sodorta a szél a tealeveleket: a császár megkóstolta, és ízletesnek találta, így született meg a tea.
Ezután folyamatosan használták, de inkább csak fűszerként vagy ételekbe főzve. A tea kultusza csak a Han-dinasztia idején (Kr. u. 206-220) alakult ki, ekkor kezdték el gyógyszerként alkalmazni. Lassacskán megjelentek a teaházak is: először vándorárusok mérték ki a teát, majd felbukkantak apró teázók is. Marco Polo Kínába érkezésekor a teaházak már jellegzetes részét képezték a helyi kultúrának.
Európában fokozatosan terjedt el holland és portugál hajósok révén. Angliában a teadivat főleg női körökben volt népszerű, amit jelentősen elősegített, hogy a teázókba ők is beléphettek, a kávéházakba azonban nem. Anna brit királynő is nagymértékben hozzájárult a teakultusz kialakulásához azzal, hogy a szokásos ale sör helyett teát ivott reggelijéhez. Hasonlóan hódított Észak-Amerikában: itt a tea politikai vonatkozásai különösen jelentősek lettek. 1767-ben az angol gyarmati kormányzóság felemelte a teaadót: ez oda vezetett, hogy Bostonban egy 18 ezer font-sterling értékű teaszállítmányt a tengerbe dobtak. Sokak véleménye szerint ez volt a közvetlen indítóoka a gyarmat anyaországtól való elszakadásának.
2012. 02. 17. (XVI/07)
