A test- és szépségápolásban szintén használták már az ókori görögök, rómaiak, perzsák, egyiptomiak és az ázsiai népek is az illatszereket – ezek olyan kenőcsök és olajok (kenetek) voltak, amelyeket tisztálkodás után kentek a testre; de a fürdéshez, a ruhákhoz, a lámpásokhoz is szokás volt illatos olajokat használni. A legősibb egyiptomi parfümformulában volt méz, bor, mirha, mazsola, jázmin, koriander, rózsa, nád és tömjén is; a szegényebbek a szerényebb mentát vagy kakukkfüvet használták.
A rómaiak már az első században rózsavizet készítettek. Miközben a germán népek még beérték a nyírfavízzel és a gyógyfüvekből készült főzetekkel, az arabok bevezették a kozmetikába az alkoholt, az illatos vizeket az egész iszlám világban elterjesztették, majd a parfüm meghódította a középkori Európát is. A legősibb illatanyagnak használt növények zömmel fertőtlenítő és gyógyhatásúak voltak, ám a parfümök az érzéki örömök ígéretét is magukban hordozták. Ezért a középkori egyház érzéki élvezetekben tobzódónak tartotta, ha valaki illatos fürdőt merészelt venni. A felfedezések Ázsiából és Amerikából új illatalapanyagokat is hoztak: kakaót, vaníliát, balzsamot, dohányt, borsot, szegfűszeget, kardamomot.
A modern parfümkészítés kezdete a 16. századra tehető, amikor egy olasz illatszerész először oldotta fel égetett szeszben az illatanyagokat; majd itáliai közvetítéssel a francia királyi udvarban is divatba jöttek az illatos vizek. A főként erős aromájú szerek nem csupán illatosításra, de a higiénia híján terjengő testszagok ellensúlyaként is szolgáltak – a Napkirály udvarában az, aki egy évben egyszer fürdött, már átlagon felül ápoltnak számított. A higiénia fontosságát később Marie Antoinette „parfümudvara” hangsúlyozta, miközben az illatízlés is finomodott. A klasszicista időkben az illatszergyártók olyan növények kultúrájának megteremtésén iparkodtak, mint a szegfű, viola, jázmin, rózsa, tubarózsa és leander.
A 17. századtól kesztyűkészítők a bőr kellemetlen szagának elnyomására különböző növények illatanyagait kezdték használni. Az illatszerkészítés központja a 18. század elejére Köln lett, a parfümnél hígabb összetételű kölnivíz szülővárosa, amely gyógynövényolajokat, rozmaring- és zsályakivonatot is tartalmazott. A 18–19. században egyre több hölgy kezdett parfümöt használni, de ekkor még csak a nagyon könnyed, egyjegyű illatokat engedte meg az illem: rózsát, orgonát, gyöngyvirágot, jázmint, levendulát – az életkorhoz és ranghoz illően. A romantika korának hölgyei visszafogottabb illatokra vágytak, melyek kifejezték finom egyéniségüket. A 18. századtól a 20. század közepéig a franciaországi Grasse volt a világ parfümkészítő központja, amely tubarózsa-, levendula-, jázmin- és rózsamezőkkel borított dombon áll. Ahogy fejlődött a parfümgyártás technológiája, és feltűntek az első szintetikus illatösszetevők, a legkülönfélébb illatkompozíciók előtt nyílt meg az út.
Mára a parfümipar évi 15 milliárd dolláros üzletággá fejlődött. Évente több száz új illat kerül piacra, hiszen a parfüm a luxusipar legkönnyebben elérhető terméke. A divatban az illat legfőbb jegye az „üzenete”: új, kifinomult vagy provokatív, máskor természetes és romantikus. A nagy márkákat birtokló cégek marketingkutatások alapján határozzák meg a biztosan eladható illatkompozíciókat, trendeket, valamint azt is, hogy mi számit férfi vagy női parfümnek.
2010. 07. 23. (XIV/29)
