„Mi nők sok mindent elértünk. Díszlépésben masírozunk az ellentmondásokkal teli mindennapokon keresztül. Kétségbeesetten vágyunk biztonságra, otthonra és családra, és naponta magányos harcot vívunk a férfiak uralta munkahelyeken. Lemondunk a gyerekvállalásról, és ha mégis van egy-két csemeténk, amilyen gyorsan csak lehet, idegenekre bízzuk őket. A magánélet és a karrier közötti egyensúlyozás felér bármilyen extrém sporttal, és felőröl bennünket, ahelyett hogy szárnyakat adna. Megéri ez? Milyen árat fizetünk azért, hogy emancipáltak és öntudatosak legyünk? Nők vagyunk még egyáltalán?” – efféle kérdéseket feszeget a Miss Tévéhíradó könyve. Frau Hermann nem könyvből tanulta a jelenséget. Ő maga is a média világának taposómalmában „önmegvalósított” már jó ideje, és harmadik férjével élt, amikor harminchét évesen egyszer csak megváltozott benne valami. Egészen addig a munka volt a mindene, aztán eljött az idő, hogy nem tudott úgy elmenni egy babakocsi mellett, hogy bele ne kukkantson. Meghozták a bátor döntést, és gyermeket vállaltak. „Vélt felsőbbrendűségem és uralkodni vágyásom fokozatosan átadta a helyet a mások szükségleteihez való alkalmazkodásnak, ezt a folyamatot magam is meglepetten konstatáltam” – vallja be őszintén. Ma már úgy nyilatkozik, hogy ha újrakezdhetné az életét, otthon nevelné öt gyermekét. Ez a vonat neki már elment, de ismertségét kihasználva azon igyekszik, hogy másokat időben meggyőzzön a női szerepekhez való visszatérésről. „Úgy érzem, az én felelősségem, hogy beszéljek arról, amit egy nő sem vall be szívesen: néha teljesen kikészülünk a saját – még oly intelligens – életünkre vonatkozó elképzeléseinktől.”
Önmegvalósítás vagy kényszer?
2006-ban a Cicero című lapban feltette a kérdést: „Vajon az emancipáció csupán tévedés?” A cikk Németország-szerte heves vitákat kavart. Az írónő ellen a feministák hecckampányt indítottak, hogy a főnökei előtt befeketítsék, egzisztenciálisan ellehetetlenítsék. Nyilvános levelekben vádolták azzal, hogy visszasírja az „ötvenes évekbeli, tűzhelyet melengető anyucit”. Ennek ellenére látott napvilágot ez a könyv, melyben e vitáról is szókimondóan beszámol.
Mára divatossá vált, hogy valósítsd meg önmagad, élj a jogaiddal anélkül, hogy tekintettel kéne lenned valakire. Járványosan terjed az egoizmus, felértékelődik a szingli lét. „Az egész egy kerékben futó aranyhörcsögre emlékeztet, aki csak szalad és szalad egy helyben, közben bemagyarázza magának, hogy hatalmas távokat tett meg” – von párhuzamot Eva, majd felteszi a kérdést: valóban önmegvalósításról van szó, vagy csupán egy állandó elismeréstől való függőségről, esetleg álruhába bújtatott egzisztenciális kényszerről? „Nálunk, úgy tűnik, a meggyőződéses anyák a társadalmi ranglétra alján foglalnak helyet. Minél jobban sikerül henyélőként befeketíteni a »csak háziasszonyokat«, annál inkább kényszerülnek védekezésre. »Ó, egyáltalán nem dolgozik? Nem jár a gyerek óvodába? De hát mit csinál tulajdonképpen egész nap?« Ilyen kérdések záporoznak azokra a nőkre, akik teljes erőbedobással azon fáradoznak, hogy párkapcsolatuk jól működjön, szeretetteljesen neveljék gyermekeiket, és tartalmas ételeket főzzenek, rendben tartsák a lakást.” Egyet jelent az önmegvalósítás a munkával? Sokak szerint igen. Ennek az elméletnek az alapkövét pedig nem egy feminista rakta le, hanem Karl Marx személyesen: „Az ember csak akkor tudja minden képességét kibontakoztatni, ha dolgozik” – állította.
Sokan az egyenlő jogokat összetévesztik az egyformasággal. Keményvonalas feministák szerint nincs különbség a férfi és a nő között, csak a nevelés határozza meg, hogy menynyire férfias vagy nőies lesz valaki. Ennek cáfolatára az írónő számos kutatási eredményt felsorol, s a következő konklúziót vonja le: „Ezt az egész versengést férfiak és nők között egyszerűen sutba kell dobni a többi túlhaladott nézet közé. Aki még mindig azt hiszi, hogy az ember levetkőzheti ősi természetét önmaga kulturális lényként való definiálása révén, óriásit téved.”
2010. 03. 26. (XIV/12)
