Egyszer volt, hol nem volt, úgy két emberöltővel ezelőtt, élt Erdélyben, Kisbaconban egy székely gazdálkodó katonacsalád. Ebben a családban született egy fiú, aki nagyon szerette azokat a legendákat, történeteket, melyeket az idősektől hallott. Azokat is szerette, akiktől hallotta, így hát elhatározta, hogy ő bizony egész életében mesélni fog, és népe szolgálatáért él.
Telt, múlt az idő, a székelyudvarhelyi diákévek után a fiú felkerekedett, és meg sem állt Budapestig. Itt aztán hozzáfogott, hogy beváltsa gyermekkori ígéretét: újságcikkeket írt, lapot szerkesztett, képviselő lett, politikai beszédeket mondott. Hogy miről írt és beszélt? Hát arról, hogy hogyan lehetne Székelyországot tündérországgá tenni, a gyermekirodalmat népszerűsíteni, a kisembereket segíteni, több iskolát nyitni. Közben meséket gyűjtött Sebesi Jóbbal, akivel olyan jó barátok lettek, hogy akármelyikük jegyezte is le a szöveget, mindkettőjük nevét aláírták. Gyulai Pál megörült a két lelkes fiatalnak, és bevonta őket a néprajzkutató munkába.
A fővárosban találkozott egy gyönyörű leánnyal, akit Máriának hívtak, úgy megszerették egymást, hogy hamarosan össze is házasodtak. Hat gyermekük született. Férj és feleség hűségesen és békében élt, megfogadták, hogy egyikük sem fogja túlélni a másikat.
Több, mint száz kötetet jelentetett meg, saját írásai és gyűjtése mellett a világirodalom mesekincséből is készített átdolgozásokat. Gyakorlati módon is szolgálni akarta a közoktatás ügyét, új formát talált erre, a gyermeklapokat. Először csak szerkesztőként, íróként vett részt a munkában, majd önálló folyóiratokat indított. Igyekezett mindennek helyet találni ezeken az oldalakon, ami egy gyerek számára hasznos és szórakoztató lehet, voltak itt népmesék, versek, történetek híres emberekről, rejtvények. A legnagyobb sikere a levelezési rovatnak volt, ugyanis személyesen válaszolt minden beérkezett levélre. Ilyen odaadó munka mellett nem csoda, ha időnként négyezer előfizetője volt.
1921-ben hajtotta végre a legnagyobb hőstettét. A trianoni szerződés értelmében szülőföldjét Romániához csatolták, aki tudott, ebben az időben Magyarországra menekült. Az ekkor hatvankét éves író és felesége viszont pont az ellenkező irányba induló vonatra szállt. Föladta a Budapesten megszerzett jólétet, hírnevet, a gond nélküli életet, és úgy döntött, hogy hazatér, mert Erdélynek most nagyobb szüksége van rá. Olyan cselekedet volt ez a kortársak előtt, ami többet ért minden újságcikknél és parlamenti felszólalásnál. Fogadalmának megfelelően egy évig nem mozdult ki a kisbaconi házból, írt és tervezett, majd az erdélyi irodalmi közösség élére állt. Elindította a Cimbora című lapot, az újság alcíme beszédes: Románia és az utódállamok egyetlen magyar nyelvű képes gyermeklapja. Közben társaival járta a településeket, az iskolákban kultúráról tanított, és természetesen mesélt. Az előadásaira a belépődíj két tojás volt, hogy mindenki eljöhessen.
Megszokta, hogy élete során gyakran az árral szemben kellett úsznia, fiatal korában konzervatívnak tartották, az ősz nagyapó viszont a gyerekek és a fiatalok kedvence volt. Gyermekei és unokái mellett számos író példaképként tekintett rá. Talán azért, mert az évek bölccsé tették, és ilyen tanácsokat tudott adni: „Ha emberek között élsz, vedd ki a magad részét minden igaz, becsületes, jogos küzdelemből. Állj a védtelenek, gyengék közé; az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus.” (Testamentum)
1929-ben, levélírás közben érte a halál, utolsó leírt mondata, amelynél kiesett kezéből a toll, szállóigévé vált: „Fő, hogy dolgozzanak…”
A következő nemzedékek pedig dolgoztak, folytatták a munkát, az író születésének napját a népmese napjává tették, emlékházat nyitottak Kisbaconban, kiállításokat rendeztek és mesemondóversenyeket. A szülők pedig maguk mondtak történeteket gyermekeiknek, olyanokat, amelyekben a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig győzedelmeskedik. Bár lehet, hogy ez csak mese.
Ami a meséből kimaradt
Benedek Elek (1859–1929) Kisbaconban született 1859. szeptember 30-án. A székelyudvarhelyi református kollégiumba jár. A budapesti egyetem bölcsészkarán tanul magyar–német szakon, majd filozófiát is hallgat, de nem szerez diplomát. 1887-tôl 1892-ig országgyűlési képviselô. Újságíróként, szerkesztôként dolgozik (Budapesti Hírlap, Magyarság, Magyar Világ, Magyar Kritika, Nemzeti Iskola, Néptanítók Lapja, Ország Világ). Állítólag kilencven különbözô álnevet használ cikkei írásakor. Gyermeklapokat szerkeszt és ír: Az Én Újságom, Jó Pajtás, Cimbora. 1882-ben a Székelyföldi Gyűjtés című kötetben jelennek meg elôször falukutató munkájának eredményei. Átdolgozásokat készít más népek meséibôl (Ezeregyéjszaka, Grimm, Goethe). 1884-ben megnôsül, felesége Fischer Mária, hat gyermekük született. Tagja a Kisfaludy Társaságnak, és a falvakban kultúresteket szervezô Kaláka Társaságnak is. 1921-ben hazatér a trianoni békeszerzôdés által Romániához csatolt Kisbaconba. 1929. augusztus 17-én, levélírás közben végzetes agyvérzés éri. Fogadalmának megfelelôen felesége követi a halálba.
2009. 12. 11. (XIII/50)
