Időrendben az első kiemelendő részlet a meghódított Júdeába érkező új tribunus programbeszéde Róma, illetve a rómaiság eszméjéről, mely akár egy mai globalista reklámszövegeként is megállná a helyét. Feszes és friss a film kezdetén a két sorsdöntő párbeszéd az egykori barátok, a római Messala és a zsidó Júda ben Hur között árulás-hűség, haza és karrier témájában. A nemes jellem szerepe a főhős több más emberi kapcsolatában (Arrius konzul, Ilderim sejk) még hangsúlyt kap, de a mai nézőnek talán öreg szolgájához (Szimonidész) fűződő baráti viszonya az igazán egzotikus. Ahogy a kölcsönös bizalom és méltánylás légkörében beszélnek egymással – többnyire gazdasági ügyekről –, úgy elevenedik meg például a bibliai Ábrahám és Mezopotámiába küldött h? szolgájának bensőséges nexusa.
Talán legszebb vonása e megafilmnek Jézus ábrázolása. Bár a bevezető képek és a hangalámondás kijelöli Ben Hur visszatérés-történetének mélyebb értelmét, mégis mindig hátulról vagy oldalról látjuk a Messiás alakját. Ez a visszafogott megjelenítés érdekes módon növeli a Mester és a meghurcolt zsidó ifjú találkozásainak erejét. Pedig a beállítások miatt a személyességet csak visszatükröződve érzékeljük a Ben Hurt alakító Charlton Heston arcjátékában.
És végül nem feledkezhetünk el arról a filmtörténeti képsorról sem, mely a Golgotán kifolyó, majd a bőven ömlő esővízzel mind messzebbre jutó megváltói vért láttatja egy áttűnéses, vágatlan képsorban. Megértve és jól ábrázolva a Názáreti földi életútjának lényegét.
2005. 12. 23. (IX/51)
