Elek Dóra. "A nézők előadás közben átváltanak a sajnálatból a felismerésbe" Fotó: Hetek
– Hol találtam őket? Fogyatékosok intézményeiben, tehetséges fiatalokból toboroztam össze a társulatot – kezdi a beszélgetést Dóra a próbateremben.
– Főleg Down-kórosokkal dolgozol, és láttam egy vak fiút is. Mennyiben más velük foglalkozni, mint "épekkel"?
– Nekem első pillanattól az volt a tervem, hogy ez egy profi színház lesz, és nem egy gyógypedagógiai műhely. Már csak azért sem, mert én nem vagyok gyógypedagógus. De nálunk senki sem az: a beszédórát például színész, a táncórát táncos tartja, tehát ugyanaz folyik, mint bármelyik más színházban. Hogy fogyatékos emberekről van szó, azt így nyolc év után csak zárójelben tudom mindehhez hozzátenni.
Az ember szeretettel foglalkozik velük, teljes erőbedobással, és hisz abban, amit csinál. Ennyi. Állati unalmas némely pedagógiai szakkönyv, hülyeségek vannak leírva, kategorizálva. Itt van nálam hat downos, meg lehet nézni, olyan különbözőek, amennyire csak különböző tud lenni hat ember. Többen egyedül élnek, egyesek még gyerekeket is képesek lennének nevelni. A gyógypedagógus problémásként kezeli őket, én meg normálisként – ez a különbség. Másként érünk el sikereket.
– Előhívható belőlük mindaz, ami más emberekből?
– Igen, az ember érdekel bennük, aki ugyanúgy működik. Nem betegség az övék, hanem egy állapot, innentől fogva csak a személyiségük érdekel. A művészet közös nevezőre hoz. Engem ebből a szempontból nem a fogyatékos probléma izgat. A színház izgat. Külföldön láttam először ilyet, s ez állt a legközelebb az általam elképzelt ideális teátrumhoz. Érzelmileg sokkal befolyásolhatóbbak az emberek, mint értelmileg, és a színháznak az a célja, hogy hasson. Miként éred el a hatást, az már a te titkod. Én velük érem el.
– És hogyan reagál a közönség a terápiára?
– Érdekes kérdés, hogy ki hogyan küzdi le a saját fogyatékosságát
Ez az egész erről szól. A nézők előadás közben átváltanak a sajnálatból a felismerésbe: a másság helyett egyre inkább az azonosságot fedezik fel a szereplőkkel. A felismerés ereje a saját meg nem oldott problémáikat is felszínre hozza, átértékelésre késztet – ami jó esetben felemelő érzés, de van, akinek még rosszabb lesz tőle az állapota. Semlegesen nem hagy, ez biztos, én hiszek a színház felforgató erejében.
– Nem veszélyes a színészeknek így két világ határán, igazából egyikhez sem tartozva?
– Miért lenne veszélyes? Ezen a szinten pont összeér a dolog: ők adnak valamit az embereknek, amit azok jó szívvel fogadnak, miközben az elfogadottságuk nő. Az elsőrend? felelősség persze a rendezőé. Az igazi veszély az lenne, ha mondjuk nevetség tárgyává tenném őket. Amúgy meg minden veszélyes a világon. Ha pedig az ember teljes szívvel csinál valamit, menthetetlenül a bőrét viszi a vásárra, de csakis így fog eredményeket elérni. Ez így van rendjén.
– Nem kis munka ez egy színházkerülő világban
– Ez igaz, Magyarországon ugyanaz a százezer ember jár mindenhova. Én ennél tágabb kört szeretnék megszólítani, ebben mindmáig elsődleges eszközöm a film, a média.
– A társadalmi elfogadottság része az is, ha ebből meg tudtok élni. Meg tudtok?
– A pénzfelhajtás nagy energia. De nagy energiát is hoz.
– Franciaországban tanultad a rendezést – ott könnyebb lenne a helyzetetek?
– Külföldön ezek a színházak gyógypedagógiai intézményekhez vannak csatolva, mi kezdettől önállóan működünk. A művészek mozgástere kint sokkal kisebb, de Franciaországban például olyan jól dolgoztak, hogy több színház időközben függetlenedett az anyaintézménytől. Nekem meggyőződésem, hogy a világ elsorvadna ilyen emberek nélkül, mint a Baltazár színészei, akik azt teszik, amit szeretnek. Nagyon jól, felelősségteljesen, teljes hitükkel és alázatukkal.
2005. 10. 28. (IX/43)
