Ja persze, az embernek nem mindig ugrik be azonnal, hogy egy emeleten vagyunk a neurológiával, s az egész épületre jó, ha két éjszakás nővér jut naponta. Meg hát hamar hozzá lehet szokni az éjszakázáshoz is, csak egyvalamihez nem: ahhoz, amikor a kórház a főváros éjjeli ügyeletese. Ilyenkor éjszakai menedékhellyé válunk, ahol a megrendítő balesetek mögött még megrendítőbb emberi sorsok kerülnek lámpafénybe. Folyamatos a jövés-menés, hozzák például az éjszakai műszakok sérültjeit, népes családok egyetlen eltartóit, akik aztán reggelig viccekkel szórakoztatnának, mert egyébként sem szoktak aludni. Amikor ennek ellenére az embert már-már elnyomja a szendergés, egyszer csak ordenáré káromkodásözön hallatszik a folyosóról: lepelbe burkolt fazon dülöngél odakint, egy kocsmai verekedés vesztese, a személyzet együttes erővel is nehezen bír vele. Aztán jön az újságot áruló hajléktalan, akit elgázoltak, és akiről kiderül, hogy már a főváros összes kórházát megjárta. Hiába, élni kell valamiből, s hogy miből, az másnapra derül ki, amikor vele együtt eltűnik szobatársa mobiltelefonja és rádiója is.
Reggelre kelve kilötykölöm poharamból a kis betolakodókat. A csótányokkal ne törődjön, nyugtat meg a szobatárs, aki már egereket is látott. S valóban: ahol ugyanabban a gumikeszty?ben hordják az ágytálat, mint amivel aztán a gyógyszert osztják, ott az ember örül annak, hogy szerencsésen megérte ezt a napot is. (J. Sz.)
2001. 09. 28. (V/39)
