A kisdedet keblére ölelő, a boldogságtól átszellemült arcú madonnaábrázolások vagy az újabb keletű Pampers reklámok láttán azt hihetjük, hogy az anyaság a világ legtermészetesebb dolga, s minden nőből automatikusan, egyik napról a másikra jó anya válik. Az európai ember anyaságról alkotott képét nyilvánvalóan hosszú évszázadokon át befolyásolta a Mária-kultusz – amely egyben anyakultusz is – azt a felfogást eredményezve, hogy az a nő, akinek gyermeke van, szükségszerűen csak katartikus élményben részesülő, "boldogságos" kismama lehet.
Ezzel szemben a mai modern pszichológia álláspontja szerint az emberi életben előforduló stresszhelyzetek közül az első háromban tartatik számon a gyermek megszületése.
Ahogyan a házasságkötés óriási változásokat eredményez egy ember életében, a gyermekek megérkezése is (különösen az első gyermeké) alapjaiban megrázza az addig megszokott családi viselkedési mintákat. A gyermekszülés, az otthonlét, az anyai szerep zavartalan kialakulása, a házastársi szerep módosulása egyáltalán nem magától értetődő folyamatok, megannyi megkérdezetlen kérdést vetnek fel az érintettekben (ezeknek többségét nem illik, illetve nincs hol megkérdezni). Az anyaság körül kialakult mítoszok, a terhesség során kialakított idealista képek után a legtöbb fiatal szülő azzal szembesül, hogy itt egy, az egész életet érintő nagy változásról van szó, amely felelősséggel, lemondásokkal is jár a felhőtlen öröm mellett. Pszichológusok véleménye szerint a mi pszichológiai kultúránk egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy az anyaság körüli traumák megoldásában segítsen.
1999. 12. 04. (III/48)
