A lecsúszottak, az odaát sokat emlegetett középosztályból kipottyantak ennek a filmnek a hősei. A lakhatás költségei meg a munkakeresés miatt folyton úton levő öregek. Akik bár viharvertek, de nem lepukkantak. Jól láthatóan van a lakóautóban (némelyek csak furgonban) élő idős hölgyeknek és uraknak valamiféle öntudatuk, mondanánk gerincük. Nemigen kérnek és fogadnak el segélyt. Dolgoznak, amit csak lehet, alszanak, ahol lehet. És nem egy-egy út közbeni termálban áztatják megfáradt csontjaikat, amint azt kiérdemelték. 

Kicsit kiakadunk ennyi kócos fej, ennyi kinyúlt pulóver láttán. Azért Amerikától nem ezt vártuk volna.

Ez itt kérem, nem a „mi” Amerikánk; Kevinék nagy háza, a pompás előkert, a menő iroda a századikon, a vakítóan fehér fogsorok. 

Szoknunk kell mindezek hiányát. Mert a média és a sztereotípiák - a kettő együtt – szépen vonalba fésülték az elvárásainkat. Pedig a kellemetlen látványnak jogosultsága van, a film közepére nagyon úgy tűnik. S ha már láttunk mindenféle Amerikát a filmeken, most a proli- nyugdíjas változat is be kell, hogy férjen.

Filmünk hőse Fern (Frances McDormand) sem hajlandó behúzódni a baptista melegedőbe; „megleszek” mondja, és inkább vacog a kisbuszában, egyedül a nagy amerikai éjszakában. 

Igazából ez az ő baja. Hogy elvágta magát az emberiségtől, nem tud bizalmat szavazni, immár senkinek. Ami persze túlzás, hiszen mindig mindenkinek segít. A legtöbbször úgy, hogy bárkit bólogatva meghallgat – azért is szeretik igazából. Életek sora tárul fel előtte, miközben ő maga ritkán nyílik meg, így az élete apró mozaikdarabkákból formálódik előttünk.

Megtudjuk, hogy volt egy Bo nevű férje, és egy Empire nevű kisvárosban lakott. Majd, amikor mindkettő megszűnt létezni, Fern a vándorlétet választotta. Lassan kiderül, hogy

nem csak a szűkös anyagiak okán vetődik fel ez az időskori nomádság, majd minden gépesített vándorló (vandweller) elvesztette legalább egy szerettét.

Menekülnek tehát a kisbuszokkal a veszteség fájdalma elől is.  

Aztán egy ponton mégis csapatba verődnek. Saját társadalmat alapítanak az arizonai sivatagban, a kaktuszok közé letanyázva. A Mikulás-szerű Bob Wells (valós személy, önmagát játssza) önti beléjük a lelket, egyszerre próféta és szakszervezeti bizalmi, sarkos kapitalizmuskritikája mellé („a pénz és a piac igájában élünk”) ezernyi hasznos tanácsot oszt a nomádoknak. Fern tehát szép lassan egy laza, de barátságos család tagja lesz, mintha öreg hippik közé kerülne, akik több ponton azért nagyon régimódiak is: az ő „házuk” (kisbusz, furgon) szent magánterület, nem mindenki mehet be csak úgy…

Fern számára is ez a pár négyzetméter az emlékezés terepe, épphogy nem pánikszoba, inkább a múlt „csarnoka”. Régi képeket nézeget, az eltűnt időkön mereng, elénk pedig mindezt dokumentarista stílusban hozzák, mondhatnánk szenvtelenül. Premier plán se igen van, inkább félközeliben (szekond) mutatják Mcdormand alakját-ábrázatát. Érdekes ez az arc, szikár és fegyelmezett, mégis nagy átélt drámákat rejt.

Újra belenézve a művésznő korábbi munkáiba, ideértve a két korábbi Oscar-díjas alakítását is (Fargo, Három óriásplakát…) azt kell megállapítanunk: Mcdormand képes a sokféleségre. Nyílván egy valamirevaló színésznek ezt alapból hoznia kell.

De azért nézzük meg, hány színészkirály él meg kevésnyi bejáratott manírral és fényesre koptatott gesztuskészlettel, amiről a szakírók- elegánsan - néha úgy beszélnek, hogy a „szerepet eleve XY-ra írták”. Hát igen. 

Mcdormand viszont nagyjából mindent hitelesen alakít, ami a teátrum szélesre nyílt ajtaján belül talál (és az ugye „az egész világ”). A Fargóban bájos kismama teli jósággal, a Három óriásplakátban egy riasztóan sebzett anyaterminátor, most meg az empatikus túlélőt hozza, aki azért csak kifelé összeszedett. 

Fern belső száműzetése nem végzetszerű állapot. Mert felbukkan Dave, egy társ vagy afféle aki segíthetne kissé kijönni ebből az önkéntes barlang-létből, s aki a lakóautós kényszervándorlás után végül csak visszatalál a felnőtt fiához, annak családjához. Újra asztali áldás, ropogós pulyka, rendes ágy. Mindezt osztaná a makacsul egyedül kóborló nővel, sima rokonszenvből, merthogy nincs köztük intim kapcsolat. 

Vádaskodó-odamondogató, sarkosan balos film is lehetne a Nomádok földje, telve a szociális háló és a nyugdíj-rendszer hiányaira mutogatással, de mégsem az.

Mert nem a hibáztatás, hanem az életből távozás, annak egyfajta feldíszítése a film igazi témája. Nyilván a magas életkori átlag miatt van ez, meg azért, mert az utazók emberi minőségét leginkább már csak más, hasonló nomádok értékelik, de ők aztán nagyon. Megemlékeznek mindenkiről ha egy-egy kényszer-vándor végül elköltözik egy másik létbe, a tűz körül esténként, a kempingszékeikben. És az azért jobb, mint a „semmi ágán” ülni.

Annyi biztos, hogy a film végére meg vagyunk győzve: ez is egy reális Amerika. Ha nem is a győztes fajtából.