Aktuálishetilap

Az elhúzódó amerikai–iráni háború egyik legnagyobb meglepetése, hogy ahhoz képest, hogy a hadviselő felek a világ olajellátásának egyik legfontosabb útvonala felett viaskodnak, az olaj ára mindeddig nem emelkedett tartósan katasztrofális magasságokba. A Brent olaj ára április és május fordulója óta folyamatosan csökken. Hiába vallottak kudarcot azóta a különböző békülési kísérletek, csak néha-néha kúszott fel az árfolyam a hordónkénti 100 dollár fölé. Mindezt úgy, hogy közben Irán továbbra sem nyitja meg a Hormuzi-szorost a hajóforgalom előtt.

A kieső napi 14 millió hordónyi olaj pótlása és a világméretű energiakatasztrófa elkerülése érdekében sokan sokféle módszert bevetettek. Az Öböl-országok a szorost kikerülő vezetékek segítségével igyekeztek több olajat juttatni a világpiacra, bizonyos országok (pl. Japán) pedig elkezdték felhasználni tartalékaikat. Az Egyesült Államok is ez utóbbiak sorát gyarapította: a stratégiai olajkészletei egy részét felszabadította, és értékesítette a piacon, hogy ne szálljanak el az árak (Orbán Viktor is ezt nevesítette a válság késlekedésének okaként). Azonban egyre több szakértő állítja, hogy a legnagyobb hatást a Hszi Csin-ping vezette Kína intézkedései gyakorolták, amelyek által nemcsak megkímélték magukat (és a világot) egy komoly energiaválságtól, de – legalábbis átmenetileg – az olajpiacok legfajsúlyosabb szereplőivé is váltak.

Válságkezelés kínai módra

Kína érdekes módon nem a kínálat, hanem a kereslet oldaláról tett szert példátlan befolyásra. A világ egyik legnagyobb gazdasága nemes egyszerűséggel felére csökkentette importját az elmúlt hónapokban! A számítások szerint naponta 5,5 millió hordóval vásároltak kevesebb kőolajat (az intézkedés nagyságát jól demonstrálja, hogy a világjárvány idején a globális(!) fogyasztás napi 9 millió hordóval esett vissza). A szakértők szerint ezzel Kína egymaga körülbelül 30 dollárral csökkentette a Brent kőolaj árát. Ilyen mértékű kontrollról az arab olajtermelő országok csak álmodozhattak az elmúlt időszakban!

Ennek ellenére az ország nyomát sem mutatja válságnak: a jelek szerint a robusztus gazdaság képes volt felfogni az importhiány jelentette ütést. A The Economist elemzése szerint Kína három eszközzel tudta átvenni az irányítást az olajpiacok fölött. Elsőként a háború kitörése előtti hónapok kedvező árait kihasználva 200 millió hordó olajat vásárolt fel, és ezzel amúgy sem jelentéktelen tartalékai 1,2 milliárd hordóra emelkedtek. Érdekes módon vált ezzel előnyére, hogy kevés saját nyersanyaga van (erről később): éppen a hiány tette szükségessé, hogy Kína a nyugodt években is komoly tartalékokat halmozzon fel.

Kína emellett szigorú exportkorlátozásokat vezetett be: az importált olaj jelentős részét ugyanis békeidőben finomítják, majd exportálják ázsiai szomszédainak.
A kínai kormány utasította a finomítókat az export leállítására, hogy készleteiket olyan fontos termékek előállítására használhassák, amelyeket egyébként az Öböl-országoktól kellene beszerezni (ilyenek a nafta vagy az autógáz).

Harmadszor, Kína – szintén a rendkívül erős állami kontrollnak köszönhetően – képes a belföldi fogyasztását is drasztikus módon korlátozni. Az elmúlt hónapokban rengetegen álltak át a tömegközlekedésre, illetve az országnak óriási kapacitásai vannak a megújuló energiaforrások terén is. Emellett pártutasításra a nagy üzemanyag-igényű infrastrukturális beruházásokat is elhalasztják.

Energetikai őrségváltás?

Talán Kína korábbi vezetőit is meglepte volna, hogy egy napon országukat az olajpiacok legerősebb szereplőjének nevezik. Teng Hsziao-ping 1992-ben a dél-kínai területeken tett körútja során úgy fogalmazott: „A Közel-Keletnek olaja van, Kínának pedig ritkaföldfémei.”

Kínát ugyanis a közelmúltig nem éppen energia-nagyhatalomként tartotta számon a világ. A kommunista diktatúra egyik legfontosabb geopolitikai Achilles-ínja éppen az, hogy óriási belső fogyasztásához képest elhanyagolható mértékűek a saját olaj- és földgázkészletei, ezért mindkettőből jelentős importra szorul. Az ország szuperhatalmi ambíciói miatt aggódók gyakran nyugtatgatták is magukat azzal, hogy a nyersanyagokban szegény szereplők ugyan agresszívek, de sikert csak rövid távon érnek el (lásd: Németország a két világháborúban).

Kína olyan hátrányban volt energiaforrások tekintetében, hogy pontosan erre hivatkozva fektetett nagy hangsúlyt a már említett Teng Hsziao-ping az akkor még marginálisnak tűnő ritkaföldfémek – egyébként rendkívül költséges – bányászására, és a feldolgozásukhoz szükséges infrastruktúra kiépítésére. Az azóta eltelt évtizedekben a ritkaföldfémek szerepe nélkülözhetetlenné vált az elektronikában és más szektorokban is, most pedig Kína a szénhidrogének terén is vezető szerepbe került.

Ezzel szemben a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének (OPEC) tagjai a 20. század második felére az energiapiacok fenegyerekeivé nőtték ki magukat. Az iráni háború kitöréséig a világ olajellátásának felét kezében tartó kartell mesterségesen magasan tartotta az olaj árát azzal, hogy tagjai összehangolták és tudatosan visszafogták a termelésüket.

A 2026-os év azonban eddig nem alakult kedvezően az OPEC számára. Az esztendő nyitányaként az Egyesült Államok felszámolta a szintén kartelltag Venezuelát irányító Maduro-rezsimet, Irán a háború során csapásokat mért az Öböl-országokra, ráadásul a szervezet harmadik legnagyobb olajtermelője, az Egyesült Arab Emírségek idén májusban kilépett a szervezetből. Kína számára óriási előnyt jelent az OPEC-országokkal szemben az is, hogy nem kell szerteágazó érdekeket érvényesíteni akaró szereplők tevékenységét összehangolnia, hanem a párt vezetése azonnali és drasztikus lépésekre képes.

Bizonyos szempontból Kína az egyik legnagyobb nyertese eddig az iráni háborúnak. Az energiaválságon rövid távon az Egyesült Államok is sokat tud keresni a tartalékai értékesítésével, azonban nagy a valószínűsége, hogy hosszabb távon a Hormuzi-szoros körüli mizéria egyre több országban megerősíti a megújuló energiaforrások lobbiját, amihez a szükséges technológiát jelentős részben Kínától lesznek kénytelenek felvásárolni. Akár napelemekhez, akár elektromos autókhoz nyúlnak a világ országai, Kína kikerülhetetlen szereplő marad (így sajátos ellentmondásban találják magukat azok, akik egyszerre érvelnek a kínai befolyás csökkentése és a zöldtechnológia mellett).

Az előző lapszámunkban bemutatott Mekkai Paktum aláírása szintén Peking szája íze szerint alakíthatja az eseményeket. Kína valószínűleg nem kívánja a Közel-Kelet rendőrének szerepét elhódítani az Egyesült Államoktól, de üdvözöl minden olyan fejleményt, ami gyengíti az amerikai befolyást a térségben. Emellett célja, hogy partnerei (pl. Pakisztán) mozgástere szélesebb legyen, és hogy regionális gazdasági projektjeikhez (pl. a török Középső Folyosó vagy a szaúdi Vízió 2030 megvalósításához) kapcsolódhasson.

Kína erődemonstrációt is tart most a világ számára: hosszú hónapokon át képes stabilan működtetni gazdaságát a kőolajimportja felével is (ez fontos tanulság a jövőben szankciók vagy háború esetére). Nem véletlen, hogy a kínai olajtartalékok tényleges nagyságát nagy titkolózás övezi. Irán zsarolótevékenysége a Hormuzi-szorosban pedig „izgalmas” esettanulmányként szolgál Kína számára a Tajvani-szoros hasonló potenciáljának kihasználása tekintetében.

Ugyanakkor nem bizonyos, hogy hosszabb távon is megőrzik vezető szerepüket az olajpiacokon. Egyrészt a saját gazdaságuk egyre nagyobb mértékben támaszkodik az elektromos áramra, így a saját keresletük jó eséllyel csökkenni fog (miközben ez globális szinten lassabban történik meg). Eközben pedig a kínálat a kimerülő olajtartalékokkal egyre inkább szűkül, ami újra az arab országok kezébe adhatja a háború során elejtett gyeplőt.

A vörös sárkány eddig sikeresen kiböjtölte az energiakrízist, és ezzel – talán nem is szándékosan – a világon is segített. Ugyanakkor, ha sokáig húzódik még a konfliktus, egyáltalán nem biztos, hogy bármely szereplő képes lesz visszatartani az olajárakat. Márpedig, ha Trump tényleg amerikai területet akar csinálni a Hormuzi-szorosból (mint azt állítja újabban), akkor minden esély meg is van rá, hogy elhúzódjon a konfliktus.