Ez egy véleménycikk.

A magyar nép kedveli Orbán Viktort – legalábbis sokkal többen vannak róla jó véleménnyel, mint amennyien elutasítják. Bár a médiából és a közösségi oldalakról ez nem így tűnik, de április 3-án azok is véleményt mondtak, akiknek a hangját ezek platformok nem mutatják be. Ők a hallgatag többség, akik négy évente egyszer véleményt nyilvánítanak, de amúgy nem hangoztatják a politikai véleményüket.

Teszik a dolgukat, a családban, a munkahelyen, és távol tartják magukat a politikai bozótharcoktól.

Pedig bárhogy nézzük, ők vannak többen: nem csak a falvakban, hanem a kisebb-nagyobb városokban is szinte mindenütt abszolút többségbe kerültek. Sőt, idén Budapesten is többen szavaztak a miniszterelnök pártjára, mint korábban bármikor, bár ez egy-két helyet leszámítva ott kevés volt az egyéni győzelemhez.

Többen elmondták már, hogy ez az eredmény a világ minden választási rendszerében biztos győzelmet eredményezett volna, van, ahol sokkal nagyobbat (Nagy-Britanniában például 83%-os többségbe került volna a Fidesz.) Nem érdemes tehát technikai, kommunikációs okokat keresni a baloldalt sújtó népítélet mögött. Még a változó pártszimpátiák vagy az ellenzéki miniszterelnök-jelölt amatőr botladozása sem volt perdöntő, a választás ugyanis kimondatlanul is Orbán Viktorról szóló referendum volt. A választók abszolút többsége pedig azt mondta, hogy 12 év után továbbra is rá bíznák az ország vezetését.

Mi ennek a bizalomnak az oka? Sokan úgy gondolják, hogy ez csak valamiféle kollektív megtévesztés, „12 év masszív agymosás” eredménye lehet, hiszen jól láthatók visszásságok a hatalom körül.

Ezt azonban a kormánypártra szavazók is látják, és vélhetően benyújtanák a politikai számlát a Fidesznek, ha a lista első helyén nem Orbán Viktor állna. A felmérések szerint ő legalább 10-15 százalékkal népszerűbb a kormánypártnál. A kampányban ezért döntő pillanat volt, amikor tavaly ősszel a miniszterelnök személyes brandjét különválasztották a Fidesztől és megjelent a neve, valamint a nemzetiszínű „V” betű a posztjain.

Ezt a bizalmi tőkét Orbán hosszú évek munkájával építette fel.

Ebben nagy szerepet játszik a személyére építő profi kampány, de ez mit sem ért volna, ha nem lett volna összhangban a karakterével. A 2002-es választási veresége részben annak is volt köszönhető, hogy olyan imázst akartak ráhúzni Orbán Viktorra (ez volt a „polgári” jelző fénykora), ami legfeljebb részlegesen fedte le a személyiségét. 

2010 után azonban a miniszterelnök politikusként is azt nyújtja, ami a karaktere: olyan vezető, aki érti és érzi a nép lelkét. Egyaránt otthonosan mozog vidéken:

elhozza „Feri bátyámnak” a nyugdíjat, megköszöni „Marika néninek” a „szolgálati széket”, jóízűen disznótorosozik, süteményezik egy útközbeni cukrászdában vagy vásárol újságot a sarki bódéban.

Az ilyen látogatások persze lehetnek megtervezettek (már csak biztonsági szempontból is nyilván van mögöttük előkészület), mégis megjelenik bennük egy természetes közvetlenség, és a hétköznapi emberek iránti tisztelet. Láthatóan jól érzi magát a rendvédelmi szolgálatot teljesítők között, az árvízi gáton vagy a határokon, mégsem tűnik úgy, mintha militáns, merev gondolkodású vezető lenne (már csak ezért sem ülnek a gyakorta hangoztatott Horthy-hasonlatok).

A miniszterelnök tud együtt örülni és megrendülten együtt is érezni az emberekkel. Láthatjuk őt lelkesedni a lelátón és fejet lehajtva búcsúzni a temetőben. Beköltözött a budai várba, de nem lett belőle újsületű arisztokrata: büszkén mutatja a dunai panorámát politikus vendégeinek, de még ennél is szívesebben ül le itt beszélgetni tudós emberekkel, vagy szelfizik népszerű emberekkel.

Amikor pedig elmegy a világ hatalmi központjaiba, Brüsszelbe, a Kremlbe, a Fehér-házba vagy Jeruzsálembe, akkor sem változik meg: karakteres, patrióta magyarként viselkedik – akár tetszik ez a vendéglátónak, akár nem (Donald Trumpnak vagy Netanjahunak például bejött, Ursula von der Leyennek kevésbé).

Végül még egy észrevétel, talán a leglényegesebb: Orbán nem sértegeti azokat a választókat, akik nem rá szavaztak. Mindig pontosan és élesen megmondja, kivel van vitája: akár hazai vagy külföldi politikai szereplőkkel, akár médiahálózatokkal, akár gazdasági lobbistákkal.

De még velük sem beszél durván: inkább ironikusan, anekdota-szerűen bírálja őket.

Bár rendszeresen megpróbálják antiszemitának beállítani, nehéz lenne gyűlöletet belelátni az olyan kedélyes kiszólásokba, mint például a vasárnapi befektetési jótanácsa „Gyuri bácsinak”, akinek a pénzét 12 éve csak viszi a hazai baloldal.

Amíg ez az ösztönös, a progresszív, öntelt társadalommérnökök által ugyan lenézett, de mégis létező népi bizalom fennáll, a választók többsége alighanem ott marad Orbán Viktor mögött.