Glick a Heteknek adott interjúban korábban élesen bírálta az izraeli baloldali vezetőket, akik szerinte „a többség nem kötődik a zsidó hithez és szokásokhoz, inkább szeretnének egy internacionalista világ része lenni, ami felülírja és kiszorítja a cionizmust és a zsidó nacionalizmust.” 

„Úgy tűnhet, hogy Harris megválasztása a fontosabb a két esemény közül, de Omar győzelme nagyobb jelentőségű”

– mutat rá friss elemzésében Glick.

Az elnökjelöltek hagyományosan olyan jelölteket választanak, akik szélesíteni tudják a szavazók bázisát. 2016-ban Donald Trump két nyilvánvaló okból választotta Indiana kormányzóját, Mike Pence-et. Egyfelől Indianát úgynevezett „billegő államként” tartották számon, és Pence a befolyásával elérhette, hogy Trump felé forduljon a mérleg nyelve. Az alelnökjelölt ezzel együtt elkötelezett evangéliumi keresztény is, és így kiváló pozícióban volt ahhoz, hogy a lakosságnak ezt a szegmensét meg tudja szólítani.

kamala Harris és az identitáspolitika

Pence-től eltérően Harris a köztudottan demokrata Kaliforniából jön, A progresszív és vagyonos politikusra nem jellemző, hogy sok szavazatot tud szerezni. S bár média és progresszív pénzemberek lelkesen fogadták, amikor tavaly elindult az elnökjelöltek versenyében, még saját államában is képtelen volt komoly támogatást szerezni, így hamar kibukott a mezőnyből.

Habár a progresszív média a „mérsékelt” jelzővel szokta őt illetni, azóta, hogy 2016-ban bekerült a szenátusba, Harris az egyik legradikálisabb progresszív vonalat képviseli. Az abortusszal szembeni minden jogkorlátozás eltörlését támogatja. A fegyverviseléssel szembeni szigorú korlátozás híve. Az olajkitermelés betiltását szorgalmazza.

Radikális álláspontja miatt egyedül a kaliforniai demokraták és más, „mélykék” államok szavazói körében népszerű. Személye Glick szerint inkább hátráltatni, semmint támogatni fogja Bident abban, hogy ezeket a kulcsfontosságú államokat megnyerje. Mégis azért esett rá a demokrata elnökjelölt választása, mert az identitáspolitika lelkes híve.

Miközben a progresszívek inkább ateisták, semmint istenhívők, politikájukat szinte vallásos hévvel képviselik. Az identitáspolitika szent számukra. Biden ennek tudatában választotta Harrist: mert nő és nem férfi, mert olyan apától származik, aki Jamaicából, és olyan anyától, aki Indiából vándorolt az Egyesült Államokba. Harris nem fehér. 

Azt nem lehetne mondani, hogy Biden minden megnyilvánulása az identitáspolitika szellemében történt. Éppen ellenkezőleg. A demokrata elnökjelölt csak a közelmúltban két rasszizmusba hajló megjegyzést tett. Egy színesbőrű újságírótól megkérdezte, hogy nem narkós-e, illetve egy másik alkalommal leszögezte, hogy „nevezetes kivételektől eltekintve” a fekete emberek mind ugyanúgy gondolkoznak.

Bidennel kapcsolatban egy dolgot lehet biztosan kijelenteni: szélkakas.

Glick rámutat, hogy a politikus negyven éve változtatja a „meggyőződéseit” a pártjában éppen uralkodó széljárásnak megfelelően. Amikor ellenezték az abortuszt, Biden abortuszellenes római katolikusként határozta meg magát. Most, hogy pártja támogatja a korlátlan abortuszhoz való jogot, már ezt helyesli. 

Hasonlóképpen áll hozzá az illegális bevándorlás kérdéséhez: egykor ellenezte, azonban most, hogy a demokrata párt a nyílt határok politikáját képviseli, Biden szerint már az ingyenes egészségügyi ellátást és az oktatást is biztosítani kellene az illegális bevándorlók számára.

A demokrata alelnökjelölt esete Izraellel, Iránnal és a BDS-szel

Harrist Glick szerint ugyanebből a fából faragták. Ezt bizonyítja a „progresszív változáson” átment álláspontja Izraellel kapcsolatosan.

Korábban őt tartották a leginkább Izrael-barát jelöltnek az alelnökjelöltként felmerülő nők közül, hiszen nem szólalt fel az Izrael-ellenes J-Street éves konferenciáján, beszédet mondott ugyanakkor az AIPAC (Amerikai-Izraeli Közpolitikai Bizottság) 2017-es rendezvényén.
De ahogy a Demokrata Párt egyre inkább Izrael-ellenes hangot ütött meg az elmúlt évek során, Harris is visszalépett. 2018-ban, amikor az időközi választások során több radikális, Izrael-gyűlölő jelölt erőre kapott, Harris már csak úgy vállalta az AIPAC konferencián való felszólalást, hogy kikötötte: szavait nem hozhatják nyilvánosságra.

A tavalyi évben pedig, az összes többi demokrata jelölthöz hasonlóan – Michael Bloomberg kivételével –, Harris már semmilyen formában nem vállalta az AIPAC konferencián való felszólalást.

Harris egyszer sem szólalt fel Omar és Tlaib képviselők antiszemita megnyilvánulásaival kapcsolatban. Sőt, figyelmeztette a zsidóságot arra, hogy ha protestálnak Omar antiszemitizmusa miatt, akkor „a képviselőnőre irányuló túlzott reflektorfény károkat okozhat neki.”
Az a tény, hogy Omar féktelen antiszemitizmusa veszélybe sodorta az amerikai zsidókat, nyilván nem keltett semmilyen aggodalmat Harrisben.

Bidenhez és pártja többi képviselőjéhez hasonlóan Harris szerint is fel kellene támasztani Obama elnök Iránnal kötött nukleáris egyezményét. Ez atomfegyvereket és dollármilliárdokat tenne a tömeggyilkos iráni ajatollák kezébe. Ugyan nem támogatja az Izraelt bojkottáló BDS mozgalmat, de elkaszált egy olyan szenátusi törvényjavaslatnak, amely akadályokat gördített volna egy, a zsidó állam bojkottját és az amerikai zsidóság diszkriminációját célzó kampány útjába.

Miközben 2011 és 2017 között Kalifornia legfelsőbb ügyészeke volt, számos tiltakozó levelet kapott amiatt, hogy egyetemeken ellenséges légkör jött létre a zsidó diákokkal szemben. Harris ezeket a segélykiáltásokat mind figyelmen kívül hagyta.

„Biden és Harris szolgalelkűsége pártjuk politikája felé nagyon rossz ómen az amerikai zsidóság számára”

– figyelmeztet Caroline Glick. A demokrata párt politikáját ma meghatározó, alulról szerveződő csoportok közül számos nyíltan is antiszemita.

A progresszivitás és a zsidó-barátság kizárják egymást?

Augusztus 11-én például több, mint 100 progresszív csoport írt alá egy levelet, amelyben arra kérik a „progresszív közösséget”, hogy bojkottálja a Rágalmazásellenes Ligát (Anti-Defamation League – ADL). Az okok között szerepelt az is, hogy az ADL kritikát fogalmazott meg a Black Lives Matter (BLM) alapokmányának antiszemita kijelentéseivel szemben, mely azzal vádolja a zsidó államot, hogy „népirtást” követ el a palesztinokkal szemben, és a Közel-Kelet egyetlen liberális demokráciáját „apartheid” államnak nevezi. Az alapokmány támogatásáról biztosítja az antiszemita BDS mozgalmat. Az okmány ezzel az új fekete polgárjogi mozgalmat következetesen az olyan gyűlölködő antiszemiták táborába helyezi, akik Izraelnek a létezéshez való jogát is tagadják.

A további vétkek sorában, amelyekkel a progresszív csoportok megvádolták az ADL-t, szerepelt Omar képviselőnő kritizálása antiszemita megjegyzései miatt, illetve a zsidókat bojkottáló BDS mozgalom ellenzése.

Az amerikai zsidóság legnagyobb pénzügyi támogatással működő szervezete az elmúlt évek során sok kritikát kapott azért, hogy nem konfrontál a politikai balról érkező antiszemitizmussal szemben, míg a szélsőjobboldali antiszemitizmusnak a veszélyét eltúlozza.

De bárhogy is igyekezett az ADL bevágódni a progresszívoknak, a mostani „Nyílt Levél a Progresszív Közösségnek” 100 aláírója szakítani akar a szervezettel. Ez mutatja, hogy a mostani Demokrata Párt nem tud elfogadni olyan zsidókat vagy politikusokat, akik egyszerre akarnak progresszívek, és zsidó-barátok lenni.

Ilhan Omar és a progresszív antiszemitizmus mocsara

Ezzel elérkeztünk Ilhan Omar minnesotai előválasztásokon elért győzelméhez, aki a demokrata képviselők egyik fiatal sztárjaként nagy ismertséggel bír Amerika-szerte. Szélsőséges nézetei miatt sokan utálják, a baloldal finanszírozói és aktivistái viszont imádják és antiszemitizmusa ellenére is támogatják. 

A demokrata képviselőnőt 2019 legnagyobb antiszemitájának választották, mivel az amerikai zsidóságot kettős lojalitással vádolta, állította, hogy a zsidók pénzzel vásárolják meg befolyásukat (“It’s all about the Benjamins“), Izraelt a világ hipnotizálásával vádolta, támogatta az Izrael ellenes bojkottot, egyik határozati javaslatában Izrael bojkottját a nácik bojkottjához hasonlította, és antiszemita kijelentéseit még a hírhedt neonáci David Duke is üdvözölte.

A fő különbség Omar és progresszív színes bőrű ellenfele között az volt, hogy Antone Melton-Meaux nem antiszemita. De ahelyett, hogy a progresszív tábor méltatta volna a bigottság hiányát, azzal a váddal illették, hogy zsidók irányítása alatt áll.

Omar újraválasztási kampányát – ahogyan a szintén antiszemita Rashida Tlaibét is – Nancy Pelosi házelnök is támogatta, akit korábban úgy tartottak számon, mint aki az amerikai zsidók és Izrael barátja. Az a tény, hogy anyagilag is támogatott egy nyíltan antiszemita jelöltet, mindent elmond arról, hogy milyen irányba halad a Demokrata Párt.

Győzelme azt is bizonyítja, hogy milyen gyorsan nő a radikális baloldaliak hatalma a Demokrata Párton belül.

Két évvel ezelőtt négy, erélyesen Izrael-ellenes nézeteket valló nő került be az Amerikai Képviselőházba. Összefogtak, a „Brigádként” váltak ismertté, és a Demokrata Párt meghatározó hangjává váltak.

Ahogy a Brigád tagjainak ereje és presztízse növekedni kezdett, mérsékelt demokraták tiltakoztak, hogy a négy képviselő imidzse nincs összhangban valódi befolyásukkal. Az olyanok, mint Ilhan Omar, Alexandria Ocasio Cortez vagy Rashida Tlaib hangosan a pártban, de a képviselők csupán egy töredékét teszik ki. 

Tlaib és Omar könnyedén nyertek, és három újabb – hasonlóan radikális és Izrael-ellenes – jelölt szintén győzedelmeskedett az előválasztások során. Ezek a győzelmek két dologra világítanak rá. Először is: a brigád majdnem megduplázta taglétszámát egyetlen kongresszusi ciklus alatt. Másodszor: kétség nélkül ők az új erő – és Pelosi támogatásával, a domináns erő – a Demokrata Pártban.

A fentiekre utalva állította Caroline Glick azt, hogy Omar győzelme nagyobb jelentőségű, mint Harris jelölése Biden részéről.

„Biden és Harris szélkakasok, akik soha sem lesznek a pártjuk irányítói. Ők követni fogják a párt alulról feltörő radikálisait, illetve pártjuk finanszírozóit, akik a demokratákat egyre mélyebbre és mélyebbre viszik majd a baloldali antiszemitizmus mocsarába”

– fogalmaz az izraeli újságíró.

(Israel Hayom)