Illusztráció(Fotó: Shutterstock / PuzzlePix)
A világhírű pillecukor-kísérletet Walter Mischel végezte a Stanford Egyetem óvodájában, még 1972-ben. Szerették volna kideríteni hogyan alakul a négy és hat év közötti gyerekeknél a késleltetés képessége. A gyerekek kaptak egy szem pillecukrot, és dönteniük kellett: azonnal megeszik, vagy várnak tizenöt percet, és kapnak még egyet. A gyerekek nagy része gyorsan belátta, hogy jobban megéri a későbbi, de nagyobb jutalmat választani. Az igazi kihívást a várakozást jelentő tizenöt perc jelentette: „Páran a szemüket is eltakarták, vagy elfordultak, hogy ne lássák a pillecukrot. Mások dúdolgattak” – írta a kutatásvezető Mischel. 18 év múlva felkereste azokat, akik kibírták a tizenöt percet, és kiderült, hogy aki nagyobb akaraterővel bírt, az jobban teljesített az iskolában.
A Chicagói Egyetem kutatói, Kaitlin Woolley és Ayelet Fishbach szerint Mischel elsiklott egy fontos tanulság felett: amikor a sikeresen teljesítő gyerekek dúdolgattak, a hajukkal játszottak, babráltak, valójában nem annyira késleltették a megerősítést, sokkal inkább megtalálták a módját, hogy a jelenben is jól érezzék magukat, miközben a jövőbeni jutalomra vártak.
A hétköznapokban gyakran hasonló dilemmával nézünk szembe: megszenvedünk azért, hogy a jövőben sikeresek legyünk, vagy kiélvezzük a jelen pillanatot. A Chicagói Egyetem kutatói arra mutattak rá, hogy a cél nem az, hogy a jövőbeni siker érdekében mindent kibírjunk. Inkább az, hogy minden pillanatban képesek legyünk észrevenni azt, ami segít továbbhaladni a mi személyes „második pillecukrunk” felé. Valójában ez az, amit Walter Mischel hazánkban is megjelent Pillecukorteszt – Hogyan fejlesszük önuralmunkat című könyvében is így összegez:
2022.09.02. (XXVI/35)
