Bemegyek a sarkig tárt, mézeskalács mintájúra festett nagy vaskapun, fel a kis lépcsőkön, be az apró szobába. A szoba tele van: a falak mentén mindenütt mézeskalács, de rengeteg, középütt egy csapat érdeklődő állja körbe a házigazdát. Engem is invitál, hát lehuppanok az ablak alá egy kis padra. A pad nagyot nyekken, de megtart, aztán együtt figyeljük, hogy mit árulnak el magukról a színes, kacskaringós mintájú mézesek. Itt van a pólyás baba, a lovas huszár és persze a jó öreg tükrös szív. Szemben velem szépen felaggatva a karácsonyi díszek: csillagok, szívek, gömbök ünnepi díszben. A másik oldalon meg a menyegzősök: a galambpár egymást nézve, köztük a szívecske, mind fehér csipkébe öltöztetve. És a kedvencem a szekrényke tetején: a mézeskalács házikó, nem is egy, egész város a hó alatt. Ezek a sütemények mind mesélnek, az alkotójuk, Drótos Gyöngyi hangján mondják el a réges-régi történeteiket. A Mézeskalács Múzeum megálmodója és működtetője napokig tudná mesélni, mi mindent kutatott fel kedvenceiről. De inkább engedi, hogy a vendégei nézelődjenek, válogassanak. Engem a kiskonyhába ültet le egy stokira az asztal mellé, és engedi, hogy faggassam a szenvedélyéről.
Hogy lesz valakiből mézeskalács-készítő?
– Egyszerű történet ez. Már elmúltam negyven, amikor kiderült, hogy kisbabám lesz. Olyan munkát kellett kitalálnom magamnak, ami mellett otthon lehetek. A Mézeskalács Múzeum úgy jött, hogy akkoriban öt kiló megkövült mézet találtam a pincében, amit felolvasztottam és elkezdtem sütögetni. Pedig nem is szeretek sütni, azóta sem, a díszítés, összeállítás más, azt nagyon szeretem.
2022.09.30. (XXVI/39)
