Nem tudom, megfigyelte-e a kedves Olvasó, de fővárosunk legalább olyan szép egy kiadós zuhé után, mint szikrázó napsütésben. Amikor az ég egy részét még sötétszürke felhők borítják, mintegy jelezve nemzetünk viharos múltját, de az égi páncélzaton már át-áttörnek a remény sugarai.
Ha ilyenkor az ember Buda hegyein sétál, az aszfalt sokszor fényjátékokban szikrázik, mint megannyi aranysikló, bujkál a zöldben. Pest megszabadul a történelmi portól, a homlokzatok megmosdott arcként újra fénylenek. A pocsolyák rögtönzött tükrökként csillogják vissza azt, amire a sok bús fej sokszor föl se néz: a reformkor csodáit, a dualizmuskori szépségeket, a háború előtti fénykort. Ez is Budapest büszkesége: a város 19. századi pompája, a polgári elegancia, a sok urbánus vívmány Széchenyi, Hauszmann és mások nyomán. A Lánchíd, amely jóságos honatyaként tartja egyben a főváros két partját; a jobboldalt és a baloldalt kompromisszumra, nemzeti minimumra sarkallja.
Ahogy a Gellért-hegy magasodik a belváros fölé, az egyik legszebb zöldfelület, amit modern nagyváros látott. Ez is büszkeségünk: ahogy háborús hegeit méltón viseli a Citadella, és ahogy a szabadságunk kissé sajátos történelmi környezetben született szobrának szoknyája „lobog” a magasban. Olyan kicsit ez a Szabadság-szobor, mint amilyen maga a szabadságunk is: enyhén kopott, némileg korlátozott, de minden birodalom csúf arcába büszkén és kissé szemtelenül emeli a pálmaágat, a magyarság szabadságeszményének hervadhatatlanságát. Ez is büszkeségünk.
Szent István - látnok vagy realista volt az államalapító király?
Szuverenitás, bibliai hit és Jeruzsálem kérdése »
„Miért létezik Izrael állama?” - Interjú Tatár György filozófussal
A megrendülés hiánya és az apokaliptikus tövis »
Alkalmazott vereségfilozófia? Tatár György Európáról és a migrációs krízisről
Interjú a térségünket formáló globális trendekről »