A házasságra ma már többnyire mint az emberek társas, anyagi és szexuális igényeinek betöltéséül szolgáló intézményre tekintenek, ami nem mellesleg jogi szempontból is a legelőnyösebb a közös utódok felnevelésére. Bár minden egyes megnevezett elem jogos és a házasság része, ebben az egyenletben akár csak egyetlen tényező túlhangsúlyozása már valami egészen más végeredményhez juttatja a feleket, mint amit az őket megteremtő Isten kigondolt számukra. Aki társasági vagy társadalmi igényeinek keres partnert, vagy aki csak az anyagi stabilitást várja a házasságtól, netán csupán testi vágyak levezetésének szánja, vagy akár túlontúl csak a gyermekvállalásra teszi a hangsúlyt, óhatatlanul olyan kompromisszumokat fog kötni, ami mélységesen alulmúlja azt a felfoghatatlanul csodás küldetést, amit Isten az embernek szán a házasságban.
A fent leírt hangsúlyeltolódások, akár torzulások rendszerint abból fakadnak, hogy az emberek többsége a házasságra immáron mint civilizációs termékre tekint. Úgy állnak hozzá, mint egy olyan intézmény, ami rengeteget alakult a kultúrák, vallások, államformák változása által. Pedig a házasság nem emberi intézmény, nem is civilizációs képződmény.
Az ember teremtésének alapja, hogy heterogenitásában tükrözi vissza Isten képmását: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket” (1Mózes 1:27). A kontextus nyilvánvaló: az
2024.06.21. (XXVIII/25)
