hetilap

Az elmúlt hetekben megjelent sorozatunkkal igyekeztünk bizonyítani: az emberi kultúra át és át van itatva a sátánimádattal – nem feltétlenül annak ritualisztikus formájával, de mindenképp az ő szellemiségével. Aminek végterméke a pusztulás, a romlás és a fájdalom, mögötte a rejtőzködő ellenség áll. A popkultúra, mely felőrli saját celebjeit és függőségekbe sodorja fogyasztóit, nem kivétel ez alól, ahogy annak keresztény ágazatát is jócskán megtépázta már a korszellem.

Szólnunk kell tehát, mintegy utóhangként, a keresztény szórakoztatóipar elvilágiasodásának jelenségéről. A keresztény világ egyik legfőbb buktatója a legújabb korban az egyházi és a szekuláris zene összekeveredése. Emiatt bizonyos közösségek istentiszteletei nehezen különböztethetők meg a fesztiváloktól és koncertektől.

A „kortárs keresztény zene” (CCM) a hagyományos gospel, a déli gospel és a Jesus music stílusok ötvözeteként hosszú utat tett meg azóta, hogy a 60-as években a Jézus-mozgalom oldalvizén Larry Norman (a „keresztény rock atyja”), illetve Ralph Carmichael (a „kortárs keresztény zene atyja”) útjára indították ezt a zsánert. Ám már kezdettől megmutatkozott, hogy a keresztény zeneipar képviselőinek tekintélyes része vagy a magánéletében tapasztalt nehézségeket, vagy a keresztény és világi karrier elválasztása okozott kisebb-nagyobb zavarokat. Ez utóbbi jól látszott már Carmichael, majd Andraé Crouch, Barry McGuire, Randy Stonehill, Phil Keag­­gy, Abraham Laboriel vagy a The Imperials, a Daniel Amos tagjainak és másoknak a pályafutásában is.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek