Sapir–Whorf-hipotézisnek nevezik azt a feltételezést, hogy a nyelv meghatározza, ahogy a világot szemléljük. Edward Sapir szerint a nyelv nem csupán eszköze a világ leírásának, hanem alakítója is annak, ahogy a világot látjuk. Benjamin Whorf szerint a természetet az anyanyelvünk által szabdalt módon észleljük. A hopi indiánok nyelve például többfajta jelen időt használ, mint az európai nyelvek, és ez hatással van a gondolkodásukra is. Az eszkimóknak rengeteg szavuk van a hóra, a burmaiaknak a rizs fajtáira, az araboknak a tevékre, a maszájok meg a tehénre használnak legalább tizenhét szót. Mivel a nyelv befolyásolja a valóság észlelését, az eltérő kultúrák eleve eltérően látják a világot.
A Sapir–Whorf-hipotézisben könnyen megragadható a posztmodern gondolkodás egyik alapvető tétele.
A posztmodern szerint a világképünket a kulturális közösségünk határozza meg, azt pedig mindenekelőtt a nyelv. A posztmodern feladta a népek civilizálásának nyugati projektjét (és az ahhoz kapcsolódó nagy elbeszéléseket), és helyette az emberi kultúrák viszonylagosságát kezdte hangsúlyozni. A váltás különösen jellemző volt kiábrándult marxistákra (pl. Jacques Derrida, Richard Rorty, Heller Ágnes). Egy liechtensteini filozófus ismerősöm szerint a posztmodern gondolat valójában egy marxista értelmiségi kör belső válsága, nem több. Ez talán túlzás, de az biztos, hogy néhány évtized erejéig a marxista kultúrharc is átadta a helyét a kulturális relativizmusnak.
Fékek és ellensúlyok nélkül: Miért kellenek korlátok a „jó embereknek” is?
A szubjektív hangulatok és a racionális érvek hiánya rossz tanácsadó az államszervezet átalakításánál »
A Pride titkolt eredete
A melegmozgalom programját évtizedekkel ezelőtt megírták »
Pergamon ősi titka és Európa sorsa
Hogyan került a „Sátán oltára” Berlinbe? »