Cikkünk előző részében nagy vonalakban bemutattuk, milyen szerepet játszott a külföldi pénzbeli, ideológiai és operatív támogatás a 20. század meghatározó forradalmaiban. A felforgatások erőszakos történetének pedig csúcsidőszakát hozta el az Egyesült Államok és a Szovjetunió nem ritkán proxyháborúkig fajuló hidegháborús versengése.
A kommunista diktatúra hanyatlása és összeomlása azonban egyáltalán nem jelentette, hogy Amerika vezetőinek érdeklődése csökkent volna a rezsimváltások iránt. A nyílt és fedett akciók sorozata folytatódott. A nagy hatalmú „vörös ellenség” legyőzése helyett azonban inkább regionális ellenfelek (pl. terroristák, diktátorok) kerültek célkeresztbe. A pár éve még antikommunista, jobboldali, autoriter vezetőket támogató Egyesült Államok útjára indította a demokráciaexportot. E küzdelemben pedig nagymértékben támaszkodott az erőszakmentes ellenállás ideológiájára.
A ’68-as diáklázadások és a polgárjogi mozgalom nyomán világossá vált, hogy az erőszakmentes demonstrációk sokszor hatékonyabbak, mint az igen kockázatos és sokszor kudarcos fegyveres puccskísérletek. Ezen ellenállási formának az eszmei előzményei az amerikai, pravoszláv és hindu kultúrában is megtalálhatók (lásd: Henry Thoreau, Tolsztoj és Gandhi filozófiái), ugyanakkor a színes forradalmak elméleti alapvetését Saul Alinsky (1902–1972) munkássága képezte.
2025.04.04. (XXIX/14)
