Talán mondanom sem kell, hogy szinte kivétel nélkül ellenezték az új szabályt, úgy látják ugyanis, hogy a teljes tiltás nem jelent megoldást, a szükséghelyzetek esetén nincs alternatív megoldás, és a gyakorlati végrehajtás is rendkívül döcögősen megy.
Persze érthető, hogy annak a generációnak, amely mobillal a kezében nőtt fel, és az egész életük szinte rajta van a készüléken, körülbelül úgy éli meg annak elvételét, mintha a kezét vágnák le. A gond nem is az ő felháborodásukkal és bosszúságukkal van, hanem sokkal inkább azzal a világméretű okostelefon-járvánnyal, amely teljesen meghekkelte az emberiséget. Hiszen a technológiai fejlődés oltárán egész generációkat hajszolt bele komoly képernyőfüggésbe, idegenített el a keresztény hitélettől, butította le az emberi kapcsolatait és alakított ki rendkívül komoly önértékelési válságot.
S a drámai, sok esetben visszafordíthatatlan következmények sorát még hosszasan lehetne folytatni.
A probléma legfőbb origója talán abban van, hogy nem vagyunk képesek uralkodni egy kezünkben levő világító tárgyon, hanem sokkal inkább az uralkodik rajtunk. Az időnkön, a gondolatainkon, az érzelmeinken. Korunk digitális bálványává vált, amelyről nem tudunk, és nem is akarunk lemondani.
Pedig rendkívül nagy szükség lenne arra, hogy visszaszerezzük a kontrollt és ehhez talán egy fontos lépés az iskolai szabályozás – ha az nem is jelent tökéletes és biztos megoldást. Mindenekelőtt képbe kellene kerülnünk azzal, hogy mivel is nézünk szembe. S ehhez a Hetek mostani lapszáma igyekszik segítséget nyújtani. Jó olvasást!