Aztán volt néhány részsiker, jöttek a latolgatások, a végén pedig maradtak a már közhelyként pufogtatott matematikai esélyek. Jöttek azok az utolsó perces balszerencsés bekapott gólok, az ordító védelmi hibák.
Valahol mélyen talán mindenkiben megfogalmazódott: mintha valamilyen átok ülne a magyar csapaton. Aztán ez az átok valahogy megszűnt, elkezdett elpárologni.
Először akkor kapott levegőt az addig víz alatt tartott magyar néplélek, amikor kijutottunk a 2016-os Európa-bajnokságra. Aztán megint sikerült kijutni a kontinensviadalra, hogy Eb-, világbajnok válogatottak ellen küzdjünk gladiátorként, rúgjunk gólokat, raboljunk pontokat. Vannak persze keserű kudarcok, elkerülhető vereségek – de a magyar válogatott bizonyította, vele a legnagyobb csapatoknak is számolniuk kell.

Mára pedig eljutottunk odáig, hogy izgatottan várjuk a válogatott mérkőzéseit, mert sosem tudhatjuk, hogy Neuer szivárványos karszalagja alatt csúszik-e be a labda a német hálóba, vagy a minket kifütyülő stadion szeme láttára tömjük ki gólokkal az angolok kapuját. Ez a válogatott nem fél semmitől, nem ül fel a provokációra, csapatként harcol és minden tiszteletet megérdemel, élén Marco Rossi szövetségi kapitánnyal. Oly régen vártunk már ezekre a sikerekre, amelyek méltóak a nagy múltú magyar labdarúgáshoz és ehhez a nagyszerű nemzethez! Büszkék vagyunk, nem kell szégyenkeznünk – milyen jó érzés ez!
Hajrá magyarok!
Fékek és ellensúlyok nélkül: Miért kellenek korlátok a „jó embereknek” is?
A szubjektív hangulatok és a racionális érvek hiánya rossz tanácsadó az államszervezet átalakításánál »
A Pride titkolt eredete
A melegmozgalom programját évtizedekkel ezelőtt megírták »
Pergamon ősi titka és Európa sorsa
Hogyan került a „Sátán oltára” Berlinbe? »