Hessen-homburgi mintára alakult a társaság, nem véletlenül: Németország ekkor még nem létezett, dinasztikus vezetésű kisebb hercegségeket, választófejedelemségeket, királyságokat fogott egységbe a nagy szent római birodalom, a Német-római Császárság, Habsburg uralkodóval. Akárcsak Magyarország, amely szintén Habsburg vezetés alatt állott. Egyre nagyobb volt azonban az igény saját módon érezni, saját módon gondolkozni, felfedezni azt, hogy mi az a történelem, ami minket azzá tett, akik vagyunk; kik is vagyunk valójában, és ennek tudatában milyen új utakat tudunk választani.
Ahogy azt körülbelül 40 évvel később Kölcsey írja a Zrínyi dalában: „A jelenben múlt s jövő virúlt”. A „hogyan tovább”-ra több válasz kínálkozott. Ekkor már felbukkannak azok a kérdések, amelyek még ma is meghatározzák a közéletet: nyugati minták átvétele, vagy szerves magyar fejlődés? A haladás feltétlen Nyugatról jön, vagy megvan a még szunnyadó nemzetben a fejlődéshez szükséges kapacitás?
Egy kérdés volt csak, ami feloldotta az ellentétet, és közös üggyé tudott válni, még ha különböző felfogásokban is: a nyelv és a nemzeti kultúra kérdése. Kisfaludy Sándornak egyik erdélyi útja során volt egy megrendítő tapasztalata, hogy sok helyen nem talált magyarokat, nem hallott magyar szót, így számára is vállalt fő ügye a magyar nyelv kérdése lett. Így vált lassan általánossá a különféle társaságokban a nyelv, a kultúra ügye a nemzet felébresztésére.
2020.03.13. (XXIV/11)
