A Jobbikra a kezdetekben az volt a jellemző, hogy nagy ívben tett a magyar politika konvencióira és szokásaira, olykor tudatos polgár- és liberálispukkasztás miatt uniós zászlókat égettek, mi több, rasszista és antiszemita kijelentéseket tettek. Kívül voltak a magyar politikai, gazdasági és médiaeliten, ezért a harcos elitellenességükkel jelentős tömegeket tudtak maguk mellé állítani az MSZP-ben és a Fideszben csalódott társadalmi csoportok köréből. A Jobbik dilemmája az – és ezt számos jelenlegi és volt pártvezető szűk körben őszintén elmondja –, hogy ezzel az „antipolitikával” csak egy szintig képesek növekedni, a hatalom, azaz a többség megszerzésére változatlan stratégia mellett kevés esélyt látnak.
Amikor jobbikos politikusokat a stílus- és tartalmi váltás hátteréről faggatunk, akkor erre az a válasz, hogy az európai trendekből is azt látják, például a Marie Le Pen vezette Nemzeti Front eredményeiből, hogy az elitellenességgel egy szintig el lehet jutni, de az áttörést a politikai és médiaelit valamiért mindig képes megakadályozni. Tehát, ha a Jobbik nem képes a karanténból kitörni, nem képes szövetségeseket találni az elit egy részében, akkor az örök ellenzékiség vár rá. Pedig a protesztpártok előretörése Európában és (Donald Trump felemelkedésével) az Egyesült Államokban is azt jelzi, hogy a Jobbikhoz hasonló formációknak van jövőjük – csak az a kérdés, hogy közülük melyeknek sikerül kormányra kerülniük (az Osztrák Szabadságpárt államfőjelöltjének első fordulós győzelméről szóló cikkünk a 4. oldalon olvasható).
Amit Vona a cukisággal épített, azt Novák mindig lerombolta?
2016. 04. 29. (XX/17)
