hetilap

Eljött Magyarországra azért, hogy személyesen fejezze ki tiltakozását a Hóman Bálintnak tervezett szobor ellen. Még Twitter-kampányt is indított azzal a hashtaggel, hogy #ItsNotJustAStatue („Ez nem csak egy szobor”). Miért?
– Elismerjük, hogy Hóman választókörzete Székesfehérvár volt, és közszolgálatot végzett, de a tevékenysége, amellyel a zsidók deportálása mellett érvelt a nyilaskormány idején, valamint a harmincas évek végén a zsidótörvények megalkotásában való részvétele, amelyekkel zsidókat fosztottak meg állampolgári jogaiktól, mindez rettenetes folt a személyén. Emiatt nem méltó arra, hogy az utókor tisztelettel emlékezzen meg róla. A szoborral kapcsolatban az egyik kérdés előttünk az, hogy vajon akik egy ilyen döntésben részt vettek, tudták-e pontosan, hogy mit tesznek. A másik kérdés, hogy egy ilyen szobor felállítása mit jelenthet más európai országok számára. Itt-tartózkodásom alatt többször elmondtam: nem a mi tisztünk eldönteni azt, hogy mi történik, ezt a magyar félnek kell eldöntenie. De barátként szeretnénk azt tudatni, hogy ha egy ilyen személynek szobrot emelnének, akkor annak a világban nemkívánatos híre támadna. Tudjuk, hogy vannak, akik szeretnék ezt a projektet megvalósítani, de csendben. Ez így nem működik: szeretnénk tudatni a magyar barátainkkal, hogy mi a véleményünk, és ezt nyilvánosságra is hozzuk.
Egy interjúban azt mondta, hogy felfoghatatlan, miért akar bárki is tisztelettel adózni egy olyan személynek, aki zsidók deportálását és jogfosztását szorgalmazta. A Washington Post egyik tudósításának a címében szintén azt kérdezi, hogy miért emel Magyarország szobrot egy második világháború korabeli antiszemita politikusnak. Közel egy hetet töltött Magyarországon, talált választ erre a kérdésre?
– Az elmúlt napokban egyetlen olyan emberrel sem beszéltem, aki ragaszkodna egy ilyen szobor felállításához. Csak hallottam olyanokról, akik ezt szeretnék, és hallottam olyanokról is, akik szerint Hóman jó történész volt. Ezt nem akarom kétségbe vonni, a jó képességek azonban nem igazolhatnak rossz döntéseket. Ha az akadémiai munkásságát, minden közszolgálatát beletesszük a mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba pedig azt, hogy sürgette a zsidóság jogfosztását és deportálását, amelynek végül 440 ezer magyar áldozata lett 1944 tavaszán és nyarán, nos, akkor az eredmény nem lehet kétséges: össze sem mérhető az egyik a másikkal.
Rob Berschinski külügyi helyettes államtitkár – aki szintén Budapestre érkezett az ügyben – felhívta a magyar kormányt, hogy „feltétel nélkül jelentse ki, Hóman Bálintnak nem lesz semmilyen emlékműve Magyarországon. Sem szobor, sem dísztábla, sem most, sem hat hónap múlva, semmikor”. Orbán Viktor miniszterelnök ezután azt mondta a Parlamentben, hogy a kormány nem támogathat szoborállítást olyan politikusnak, aki együttműködött a megszállókkal. Elfogadják ezt a kijelentést a követelésükre adott válaszként?
– Nem követelést fogalmaztunk meg, hanem a véleményünket mondtuk el, hogy nem értjük, miként juthatott ez bárkinek is az eszébe. Úgy utazom el Magyarországról, hogy nem vagyok meggyőződve, vajon a kérdés véglegesen lezárult-e. Mielőtt idejöttünk, sokan azt mondták, hogy a szoborállítás eldőlt, így is, úgy is meglesz. Ehhez képest most már sokan úgy látják, hogy mégsem történik meg. Lehet, hogy így is lesz, most azonban ezt nem tudhatjuk biztosan. Valahol van egy szobor, amit rejtegetnek. Amíg nem látom, hogy ezt a szobrot beolvasztják, feldarabolják, vagy más százszázalékos garanciát nem kapunk arról, hogy soha nem kerül felállításra, addig megmarad bennünk a bizonytalanság. Elhangzottak olyan nyilatkozatok, amelyek a helyes irányba mutatnak, a miniszterelnök és a polgármester részéről is. Kétszer is jártam lenn Székesfehérváron, és láttam, hogy a korábbi építkezési helyszínt elbontották, a díszburkolatot helyreállították. Egyértelmű, hogy a szobrot fel akarták állítani, és most ezt nem folytatják. Ennyit tudunk, a többit a jövő dönti el.
Sok száz ember tiltakozott Székesfehérváron a szoborállítás ellen, köztük számos fiatal. Milyen benyomása volt erről a demonstrációról?
– A résztvevők közül sokan a hanukai gyertyatartó szimbólumát használták arra, hogy kifejezzék: a fény elűzi a hómani sötétséget. Jelen voltak különböző vallási képviselők, akik nyilatkozataikban elítélték a szoborállítást. Személyesen, zsidóként nagyon meghatott, hogy én gyújthattam meg az első hanukai gyertyát a téren. Az amerikai kormány képviselőiként a rendezvény alkalmat adott számunkra, hogy kifejezzük véleményünket és támogatásunkat a demonstráció mellett. Felemelő és vidám rendezvény volt, amely pozitív irányba befolyásolta az eseményeket.
Több mint két éve kíséri az amerikai kormány különmegbízottjaként figyelemmel az antiszemitizmust. Jobb vagy rosszabb a helyzet ma Európában, mint 2013-ban?
– Két dolgot tehetünk. Egyrészt figyelemmel követjük és összesítjük az eseményeket. 2012-ben történt a toulouse-i mészárlás, ahol Sandler rabbit és három kisgyermeket gyilkoltak meg. Ehhez képest 2013-ban nem történt halálos támadás. 2014-ben több nyugat-európai városban zsidóellenes zavargások voltak, és zsinagógákat gyújtottak fel. Nem egy helyen kiabálta a tömeg, hogy „Zsidók a gázkamrába!”. Láttuk a feliratokat, amelyek Izraelt a nácikhoz hasonlították, és hallottunk olyan beszámolókat, amikor embereket nem szolgáltak ki pusztán amiatt, mert zsidók. Ezek az antiszemita jelenségek érzékelhető félelmet keltettek az európai zsidóság körében. Ezt személyesen is tapasztaltam, amikor meglátogattam több ilyen közösséget. Így elmondható, hogy 2014 nehezebb év volt, mint az előző. És bár 2015-ben kevesebb ilyen atrocitás történt, viszont számos zsidó vált áldozatává a terrortámadásoknak Párizsban és Dániában is, valamint több más erőszakos incidensről is érkeztek jelentések. Az antiszemitizmus általános trendje tehát erősödik, de ez a jelenség összetett, mert országonként másként jelentkezik. Egészen más Franciaországban, mint Magyarországon.
A brüsszeli főrabbi néhány nappal a párizsi támadások után azt mondta, hogy a zsidóknak nincs jövőjük Európában. Egyetért ezzel?
– A munkám semmiképpen nem arról szól, hogy mások helyett bármit is eldöntsek, beleértve azt, hogy az európai zsidók maradjanak vagy elmenjenek. A feladatom elsősorban az, hogy védelmet nyújtsak a zsidó közösségeknek az antiszemitizmussal szemben, és igyekezzünk visszaszorítani ezt a jelenséget, valamint az is, hogy az amerikai kormányt és a kongresszust tájékoztassam, milyen antiszemita jelenségekkel találkoztunk.
A menni vagy maradni kérdése nagyon személyes döntés, ezt mindenkinek magának kell meghozni, semmiképen nem az amerikai kormány feladata ebben dönteni. De vannak olyan idők, amikor segítenünk kell azoknak, akiknek menniük kell. Alapvetően úgy látjuk, hogy egy pluralista, multikulturális, sokszínű társadalom ellenállóbb, erősebb, és számos más előnnyel rendelkezik egy monokulturális társadalommal szemben. Látjuk, milyen az, ha egy ország elveszít egy kisebbséget, mint azok a közel-keleti országok, amelyek elveszítették a keresztény vagy jazidi közösségüket. Ezzel az ország veszít a kultúrájából, örökségéből és sokszínűségéből. És nemcsak a közösségek veszítenek ezzel, akiknek tagjai ma többnyire menekültként élnek, hanem az ország is. Törökországban és a Közel-Keleten vannak 1200-1300 éves közösségek, Európában ennél fiatalabbak, de valamennyi értékeket képvisel, és azokat az országokat is erősíti, amelyekben élnek. Ebben hiszünk, a döntés azonban az érintetteké.
A legvisszataszítóbb antiszemita kijelentések, könyvek és karikatúrák azonban az arab-muszlim világban jelennek meg, beleértve Iránt, amelynek legfőbb vezetője továbbra is meg akarja semmisíteni Izraelt. Mit tudnak tenni ezzel a jelenséggel szemben?
– Ez országonként változik. Nem mindenről beszélhetünk, de például Iránból – amellyel nincsenek diplomáciai kapcsolataink – sokkal nehezebb információkhoz jutni. Más muszlim országokkal jók a kapcsolataink, de gyakran ezekben az országokban is gonosz, antiszemita propaganda jelenik meg – gyakran nem a kormány részéről, bár van, amikor kormányzati támogatással. Igyekszünk világossá tenni a véleményünket erről, időnként nyilvánosan, máskor zárt ajtók mögött. Nem fogadjuk el a gyűlöletbeszédet a médiában. Az Egyesült Államokban nagy gyakorlatunk van abban, hogyan lehet jó beszéddel a rossz beszédet ellensúlyozni, ezért szinte nincs is szükségünk törvényekre a gyűlöletbeszéd ellen. Bárki mondhat egészen gyűlöletes dolgokat, nem büntetik meg. Nincs jogi számonkérés, de ettől még van társadalmi büntetés. Akik antiszemita, gyalázkodó anyagokat terjesztenek, elszigetelődnek a társadalomban. Nemcsak a zsidók utasítják el őket, hanem a keresztény lelkészek, közösségi vezetők és politikusok is. Ez tehát nagyon erős fegyver. De az Egyesült Államokban sem volt ez mindig így, küzdenünk kellett érte. A munka nem is ért még véget, és közben igyekszünk másoknak is segíteni, hogy a társadalmukban jobban ellen tudjanak állni az antiszemita jelenségeknek.

„Idegen népelemek”

Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter hírhedt 1938. márciusi szentesi beszéde volt az első, amelyben egy kormánytag faji alapú törvényt sürgetett a zsidókérdés megoldására. A minisztert a beszéd nyomán a szélsőjobboldali sajtó lelkesen ünnepelte. „Különösen örömmel vesszük, hogy egy aktív miniszter jelentette ki, hogy a zsidóság idegen testként él ebben az országban, s ezt a lehetetlen állapotot, ezt a veszélyes helyzetet meg kell szüntetni” – írta az Összetartás című nyilas lap. Hóman mondatai szinte szó szerint megjelennek az egy hónap múlva elfogadott első zsidótörvény indokolásában, majd még határozottabban a második zsidótörvény Teleki Pál által fogalmazott indokolásában.
A Magyar Távirati Iroda 1938. március 6-ai jelentése szerint a Magyar Egység Pártjának szentesi népgyűlésén Hóman kijelentette: „[…] olyan kérdés ez, amelyről nem lehet és a zsidóság érdekében nem is szabad hallgatni. Ez a kérdés voltaképpen gazdasági és világnézeti problémára tagozódik. A gazdasági ok, amely az elégedetlenséget kiváltotta, a zsidóság aránytalan befolyása és részesedése gazdasági téren, az ipar, a kereskedelem és a hitelélet vállalataiban, aminek kettős oka van: egyrészt a zsidóság ez irányú képességének fejlettsége, másrészt a magyar társadalom közömbössége, a mezőgazdasági és értelmiségi pályák előtérbe helyezése. Világnézeti szempontból a kérdés alapja az, hogy a zsidóság aránytalanul vesz részt a kulturális életben és a sajtóban, ami egyes zsidó elemeknél, különösen az újonnan jötteknél, a magyartól idegen szemlélettel párosul.” (forrás: beszed.blog.hu)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek