Az Európai Unió bonyolult rendjében a biztosok a magyar terminológiában leginkább a minisztereknek felelnek meg, a biztosokból álló bizottság pedig kvázi kormánya Európának. Azért csak kvázi, mert a parlament mellett létezik még az állam és kormányfőkből álló Tanács is, amely egy újabb szintje a döntéseknek. Az EU komplex működéséről kötetek születtek, magyar nyelven az egyik leginkább közérthetőt éppen Navracsics Tibor írta, még egyetemi tanár korában.
Azt, hogy melyik biztosnak mi a feladatköre, úgy fogalmazzák meg, hogy milyen témák tartoznak a portfóliójában. A biztosok között azok a „menőbbek”, a fajsúlyosabb posztok, amelyek az unió egészére hatást gyakorló ágazati jogszabályok és szabványok létrehozásában, vagy pénzpolitikai döntésekben vesznek részt. Ezek a területek nagyon sok pénzről szólnak ugyanis, hisz komplett iparágak és óriáscégek jövőjét határozzák meg. Nagyon sok terület van azonban, amit az EU jelenleg meghagy nemzeti hatáskörben, bár az ilyen területekért felelős „miniszterek” tekintélye és befolyása kisebb az előbbieknél. Az eddigi magyar biztosok, így például Kovács László és – a legutóbbi – Andor László sem vittek túl jelentős portfóliót. Az előbbi az adóügyekért, míg az utóbbi a munkaügyekért felelt, mindkét esetben elmondható, hogy a legtöbb adózási és munkaügyi hatáskör a tagállamoknál maradt.
Az EU működési rendjének értelmében minden egyes tagállam kormánya ajánlhat egy biztost, de Jean-Claude Juncker, a bizottság kijelölt elnöke és az Európai Parlament jelentősebb frakcióinak – néppárti (azaz a jobboldali), szociáldemokrata és liberális – vezetői egy átláthatatlan, informális, szinte „lóvásári” színvonalú alkudozás keretében alakítják ki, hogy melyik biztos milyen feladatokat kaphat. Ötévente lejárnak a biztosok mandátumai, és az újak egymáshoz való viszonya szerint a portfóliókat alaposan „átkeverik”.
2014. 10. 10. (XVIII/41)
