A kormány tavaly év végén döntött arról, hogy a holokauszt 70. évfordulójának évében Magyarország német megszállásáról is szóljon legalább egy szobor. Az erről szóló kormányhatározat talán nem véletlenül lett a karácsonyi ünnepekre időzítve, és bizonyára fel sem tűnik senkinek, ha el nem szúrják a címét. Csakhogy elszúrták, ne firtassuk, hogy ki. Forrásaink bonyolult bürokratikus folyamatábrát magyaráznak, ám attól a lényeg nem változik: valahogy kimaradt az „áldozat” szó, amitől ugye teljesen más értelmet nyert az eredeti szándék. A Szabadság térre tervezett szoborkompozíció tervének kiszivárgása már csak olaj volt a tűzre.
A kialakult szoborvitában nem közeledtek az álláspontok, ezért a Mazsihisz februári rendkívüli közgyűlése a holokauszt-emlékév hivatalos programjaitól való távolmaradás mellett döntött. A miniszterelnök levélben fordult a zsidó szervezetek vezetőihez, és a választások utánra ígért érdemi párbeszédet. Konkrétan a „mindnyájunk számára megújulást hozó húsvét” utánra. Megújulás azonban csak az emlékművet kivitelező cég munkásainál volt tapasztalható, akik a választások után két nappal (húsvét előtt) már neki is láttak a felépítmény alapozásának. Azóta baloldali érzelmű politikusok vezetésével több tucat tiltakozó naponta bontja el a felvonulási területet elválasztó kordont. A bizonyítványt Rogán Antal (arról nem volt szó, hogy húsvét után nem lesz szobor) és Lázár János (a Mazsihisz „ultimátuma” fenyegeti a zsidó-magyar együttélést) próbálta magyarázni.
Kormányzati forrásaink inkább azt fájlalják, hogy elrontották a történet kommunikációját, pedig – mondják – „meg lehetett volna úgy is oldani, hogy simogatásnak hasson, ami amúgy fájdalmas”. A legnagyobb bajban azok vannak, akiknél a zsidó szervezetek képviselői kopognak, hogy kitapintsák a dolgok állását, ám az illető végrehajtóknak sem mandátumuk, sem információik nincsenek a hogyan továbbról (volt, aki a sajtóból értesült a szoborépítés folytatásáról). A legbölcsebb túlélési taktika lapzártánkkor a mozdulatlanság volt az illetékes szerveknél: aki nem kapkod, nem hibázik. Állítólag mindenki a „főnökre” vár, és a döntéshozatali mechanizmust jól ismerő forrásunk szerint nem a véletlen műve, hogy a választások után nyomban megindult a megszállási emlékmű alapozása. „Aki így döntött, előre tudta, mi lesz a következménye, és igaza is lett” – mondja, és arról beszél, hogy nem lett országos mozgalom a kordonbontás, viszont arra jó, hogy megossza a baloldalt, és olyan helyzetet teremtsen, amiben minden apró lépés a párbeszéd irányába tett gesztusként hat.
2014. 04. 25. (XVIII/17)
