Azzal, hogy az Alaptörvény legutóbbi módosítása az Országgyűlés részére felülbírálhatóvá tette az Alkotmánybíróság alkotmányvédő döntéseit, a parlamenti mindenhatóság irányában történt alig visszafordítható elmozdulás. A továbbiakban semmi sem korlátozza a mindenkori kétharmados többséget abban, hogy tetszés szerint az Alaptörvénybe emeljen akár alkotmányellenes rendelkezéseket is, megkerülve azok alkotmányos kontrollját. Így az egész Alaptörvény is átírhatóvá válik a puszta népakaratra hivatkozással. Márpedig a néphatalom is megárt, ha korlátlan: Jézus Krisztusnak a népítélet közbeiktatásával történt kivégzése maga is erre figyelmeztet. Az emberek szempontjából egyre megy, hogy a zsarnokságot kevesek vagy a többség valósítja meg. Az emberi méltóságot körülbástyázó elidegeníthetetlen jogokat, szabadságokat a többség is képes lábbal tiporni, mint azt a történelem többször is bizonyította, a leginkább éppen a 20. században. Ezért ezeket az értékeket a többséggel szemben is védeni kell!
Az állambölcselet kezdetektől kitüntetett figyelmet szentelt a hatalomkorlátozás témájának. Már a mózesi „királytörvény” is a törvények uralmát alapozta meg, amikor a felsőbbrendű (isteni) törvény keretei közé kényszerítette a mindenkori vezetőt és kizárta a törvények általa való felülbírálását. Olyan ókori klasszikusok, mint Platón, Arisztotelész és Cicero is a törvények uralmát hirdették: „Ahol a törvény a vezetők kényének van alávetve, azt az államot én már a szakadék szélén látom…” – figyelmeztet Platón.
A mérvadó keresztény teológusok egy felsőbbrendű jog, az isteni örök rendet tükröző természetjog mércéjét állították szembe az ember alkotta jog vadhajtásaival, tartották tükörként a királyok elé. Szent Ágoston és Aquinói Tamás megbélyegezték a jognak a hatalmi érdekek szolgálatába való állítását. A presbiteriánus Samuel Rutherford a törvény uralmát kidomborító „Lex Rex” (maga a törvény a király) című korszakalkotó művében (1641) szállt szembe a felvilágosult abszolutizmusnak a király törvényfölöttiségét hangsúlyozó „Rex Lex” (maga a király a törvény) filozófiájával. Bibliai hivatkozások sorával hangsúlyozta, hogy az uralkodó semmiképpen sem lehet a törvény legfőbb értelmezője, hiszen a bírák magának Istennek tartoznak ezért közvetlen felelősséggel. Hosszas „államszelídítés,” mintegy háromezer éves görög-római és zsidó-keresztény előkészítés vezetett el végül a polgári átalakulás mentén az államhatalom civilizálásához, az alkotmányosság kialakulásához, amikor is a felsőbbrendűnek, elidegeníthetetlennek tartott szabadságjogok és a védelmüket szolgáló államszervezési elvek (hatalommegosztás, joguralom) kőbe vésése érdekében megalkották a polgári alkotmányokat. Ezek az értékek váltak az alkotmányosság állandó és csökkenthetetlen tartalmi kritériumaivá, az alkotmányok szívévé. Ha az alkotmánybíráskodás nem képes ezeket a tartalmi kritériumokat megóvni, akár a velük ellentétes alkotmánymódosításoktól is, akkor az alkotmányvédelem névlegessé válik, az alkotmány minősége romlásnak van kitéve, azonossága veszélybe kerül.
Az alkotmányosság több, mint maga a puszta alkotmányszöveg: az emberi személyt védő, joguralmat adó konstans értékek, elvek és garanciák rendszere. Olyan rendelkezések, amelyek ezeket sértik, nem válnak alkotmányossá attól, hogy beemelik őket az alkotmányba.
Volt már példa olyan szélsőségre is, amikor az alkotmányok teljesen nélkülözték az alkotmányos tartalmat. Ilyenek voltak a szovjet típusú alkotmányok, melyek a népakarat megtestesítőjének hazudott kommunista párt uralmát kívánták mindenkivel szemben akadálytalanul biztosítani. E rendszert hívták nálunk „népi demokráciának”, szembeállítva a nyugati „polgári demokráciák” fék- és ellensúlyi garanciájával, ami csak „akadályozza” a népakarat megvalósulását. A nyers hatalmi, akarati etika közegében a jogot az „uralkodó osztály akaratának”, a politika szolgálólányának tekintették. Eme hátraarcról írta Bibó István, hogy „sikerült háromezer éves kultúrfejlődést megfordítani, és az államot ismét emberséget, adott szót, kölcsönösséget nem ismerő dúvaddá tenni.”
„Az alkotmánybíróság nem szükséges eleme egy jogállamnak” – állítják egyesek. Ez csak annyiban igaz, ha az alkotmányvédelem funkcióját más testesíti meg, mint például az USA-ban az érinthetetlen Legfelsőbb Bíróság, vagy Angliában az évszázadok alatt génekbe ivódott alkotmányos szokásjog, alkotmányos politikai kultúra. Nálunk azonban ezek egyike sem áll fenn. A bimbózó félben lévő utóbbit éppen most iktatták ki az elmúlt két évtized alkotmányos esetjogának félresöprésével.
Az a precedens, hogy az alkotmányos előírásokon ennyire könnyen át lehet lépni (csak elég hatalom kell hozzá), nagyon rossz minta, beláthatatlan következményekkel jár a jövőre nézve. Ha ugyanis a maiak ezt megtehetik, a holnapiak miért tanúsítsanak önmérsékletet? Így hal el hamvában a jogállami kultúra. Márpedig megfelelő politikai kultúra nélkül nem valósulhat meg tartósan a jogállam. A demokratikus jogállam ugyanis nem pusztán jogszabályok formai betartásának az eredménye, hanem azokkal az értékekkel való meggyőződéses azonosulás kulturális terméke is, amelyek a demokratikus eljárási módokat motiválják. Ezeknek az értékeknek belülről kell fakadniuk. Ezért nem lehet például a demokratikus jogállamot sikeresen „exportálni” az ilyen értékektől távol eső kultúrákba.
Ratzinger bíboros is (akkor még pápaként) a jogállam fontosságát és a jogalkotók felelősségét hangsúlyozta a német parlamentben tartott 2011-es beszédében. Figyelmeztetett rá, hogy a politikai sikert alá kell rendelni az igazságosság mércéjének, a jog iránti akaratnak és a jog megértésének. A siker ugyanis kísértéssé is válhat, és ezáltal utat nyithat a jog meghamisítására, az igazságosság rombolására.
2013. 03. 22. (XVII/12)
