A skandalum kiderülése után a kormányzat különféle szereplői egyöntetűen mutogattak Szijjártó Péterre, mint aki megmagyarázza a történteket. Vélhetően a fiatal, nemzetközi szintéren rutintalan politikus lehet az ügy egyik kulcsszereplője. Sem az illetékességgel rendelkező Navracsics Tibor igazságügyi tárcavezető, sem Martonyi János külügyminiszter nem szolgált bővebb magyarázattal a példátlan nemzetközi botrányt okozó ügyben. Szijjártó Péter, aki a Miniszterelnökség külügyi és külgazdasági államtitkára, két nap sajtóbeli turnézást követően (elsősorban elfogult, kormánypárti orgánumoknál) „mindent elmondunk" hivatkozással lezártnak tekintette az ügyet. Hasonlóan nyilatkozott Orbán Viktor is, aki a Közszolgálati Egyetem megnyitóján nyugtatta az újságírókat, hogy jogszerűen cselekedtek, nincs félnivalója az országnak. Ő is lezártnak tekintette a történteket. Rogán Antal két nap múlva - ugyancsak hazai pályán, a Magyar Nemzetben - már azokra tolta át a felelősséget, akik 2004-ben egy folyosón szállásolták el az örmény és az azeri katonatiszteket. A kormány üzenete egyszerű: csupán egy nemzetközi jogi, rutinnak számító eljárásról volt szó, és a megállapodást Azerbajdzsán nem tartotta be.
Ennek ellenére nehezen hihető, hogy a kormány mindenfajta ellentételezés nélkül tett ekkora gesztust Azerbajdzsánnak, hogy elengedte a 2006-ban Bakuban az év emberének kikiáltott, nemzeti hősnek tartott, az örmény kollégáját álmában lemészárló Safarovot. Erre a súlyos erkölcsi dilemmára meg sem próbálnak magyarázatot adni a kormányzati politikusok, mivel alapjaiban tagadják, hogy egyáltalán hibát követtek volna el azzal, hogy átadták az olajban gazdag látszatdemokráciának a Magyarországon elítélt katonatisztet. Az ügy erkölcsi dimenziójára pedig véletlenül sem utalnak.
Pedig közismert, hogy az Orbán-kormány elmúlt kétévi politikájának egyik vezérmotívuma volt, hogy az IMF 2011-es kirúgását követően kétségbeesve igyekeztek alternatív pénzügyi forrást találni Magyarország lejáró hiteleinek megújítására. A „nyugati" IMF-fel az az egyik probléma, hogy kiszámolható, reális gazdasági programot vár, nem elégszik meg a matolcsyzmus közhelyeivel. Ha velük üzletelne a kormány, akkor erős kontroll alatt lenne a politikájuk szakmaisága. Emlékezetes, hogy a pénzhiány miatt a vezető kormánypárti politikusok és kormánydelegációk jártak Kínában és Szaúd-Arábiában egyfajta „kolduskörúton", hogy egyebek mellett államkötvény-vásárlásokat generáljanak. (A pénzügyi világválság ellenére ugyanis Kínában a magas megtakarítási ráta, míg az öbölországokban az olaj miatt található jelentős mobilizálható tőke.) Egy magyar alapkezelő vezető munkatársa a Heteknek ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy üzleti szempontból azért nehéz ezeken a piacokon sikert elérni, mert a kínai és a szaúdi befektetési szakemberek is ugyanúgy a „nyugati", angolszász üzleti hírügynökségek, szakújságok és elemző intézetek anyagából tájékozódnak, mint az európai és észak-amerikai befektetők. Ezen körökben és orgánumoknál viszont Magyarország rizikós befektetési helynek számított, lásd a bóvliba történt leminősítéseket, a nemzetközi intézményekkel való konfliktusokat. „Ha vegytisztán üzleti alapon nem éri meg befektetni, akkor csak üzlet feletti, geopolitikai okokból lehet rávenni egy másik nemzet üzletembereit, hogy hazánkban fektessenek be. Szaúd-Arábiának nincsenek kelet-európai geopolitikai érdekei, míg a kínaiak számára Brüsszel és az Egyesült Államok lényegesen fontosabb partner, mint Magyarország" - fogalmazott az említett közgazdász. Ez az oka, hogy sem a kínai, sem a szaúdi tőke nem jelent meg jelentős mértékben a magyar állampapírpiacon, miközben a kormány tovább vívta a szabadságharcot az IMF-fel szemben. Ennek következtében még tavasszal, sőt a nyár elején sem látszott, hogy az idei és a jövő évi finanszírozása milyen módon oldódik meg Magyarországnak. A forint árfolyamának a hektikussága is ezt a feszültséget tükrözte. Nyár elején még pánikhangulatban teltek a politikusok napjai.
2012. 09. 07. (XVI/36)
