Bibó arról értekezik, hogy a magyar közösségi élet egyik központi kérdésévé lett, milyen a magyar alkat, milyen is a magyar. Bibó álláspontja szerint: „A magyar nemzet politikai és társadalmi zsákutcák sorozatán bukdácsolt végig attól a pillanattól kezdve, hogy forradalmi szabadságharca elbukott, egészen odáig, amikor a második világháború végén a maga fikciókból, feltevésekből, követelésekből és vágyképekből épült államépítményének a romjai között újból szembekerült a valósággal. Ez alatt a mintegy száz esztendő alatt a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad, ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket, s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat, ahol a valóságos tennivalók körén kívül s azokra való tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek helyességének az objektív mértéke, és helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérőként.”
Le kell cserélni a szocialista elitet
Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum igazgatója:
Számomra Magyarország története sikertörténet: nagy világbirodalmak, országok tűntek el, mi pedig minden nehézséget leküzdöttünk, válságokat hagytunk magunk mögött, és itt vagyunk. Óriási túlélési tapasztalattal rendelkezünk. A kudarcokból gyakran többet lehet tanulni, mint a sikerekből. Történészként és Orwell nagy tisztelőjeként vallom, megfelelő távlatból mindig kiderül, hogy bár a történelmet a győztesek írják, „az igazság akkor is létezik, ha tagadják”. Nem gondolom, hogy minden kihívásra csak egy megoldás létezik, gyakran bizony új, járatlan utakat is keresnünk kell. Az unió kemény intézkedései is jelzik, hogy ők sem találják a helyes irányt. Válságban vagyunk. Ez a krízis azonban elsősorban nem gazdasági, hanem bizalmi, érték- és társadalmi válság. Érdekeket sértettünk, a francia és német döntéshozók is politikusok, nekik az a feladatuk, hogy a saját választóiknak, polgáraiknak az érdekeit védjék, ez magyarázza fellépésüket, politikai és gazdasági támadásaikat.
De nagyon sokszor tapasztalom, hogy például a nyugat-európai újságírók arra sem veszik a fáradságot, hogy megismerjenek minket, arról nem is beszélve, hogy gyakran úgy kritizálnak valamit, hogy a konkrétumot el sem olvasták: így alakul ki egy „metavita”, azaz megszületik a cikk, amelynek nincs köze a valósághoz. Európa nem tud összefogni ellenünk, hiszen Európa mi vagyunk. A mostani támadások mögött nagyon is jól felismerhető érdekek húzódnak meg, de hál’ Isten, nem maradtunk magunkra. Vannak nézetkülönbségek, de a demokráciának a lényege a sokszínűség. A nacionalizmus- kártya előhúzása pedig bumeránghatást érhet el: a szélsőségesek malmára hajtja a vizet.
A korszak- és elitválság ellen leginkább az a ’68-as nemzedék tiltakozik, aki most uralja a nyelvet, azaz a közbeszédet, illetve a közéletet, és aki szintén egy elitváltás eredményeként foglalhatta el mostani pozícióit. Most pedig nem akarja elfogadni, hogy húsz évvel a kommunizmus bukása után Magyarországon is napirendre került a szocialista elit lecserélésének igénye. Ezen az időszakon is túl leszünk. Minden képességünk és tehetségünk megvan hozzá, hogy ebből a válságból is győztesen kerüljünk ki.
A világ nem a washingtoni neoliberális konszenzus irányába mozog
Tamás Pál szociológus, az MTA Szociológiai Kutató-intézetének igazgatója:
A magyar történelem nem tekinthető zsákutcásnak, de sikereket elsősorban birodalomalkotó részegységként vagy mint az Osztrák–Magyar Monarchia társuralkodói értünk csupán el. A zsákutcát mindig is a nemzeti szuverenitás mantrázása jelentette, és jelenti ma is. Öncsalás az a tézis, amit a 19. század óta hangoztat a magyar politikai elit – mostani divatos kifejezéssel élve – kuruc vonulata, hogy hazánk ebben a geo-politikai összefüggésrendszerben önálló, virágzó és tartós nemzetállamot tud működtetni. Ennek a történelmi tévedésnek issza a levét azóta is a teljes Kárpát-medencei magyarság.
A nemzeti szuverenitást ma megéneklők szólamaival azért kell mégiscsak egy kicsit óvatosabban bánni, mert ami a liberális értelmiségiek számára elítélendő kuruckodás, az a világ más részein antiglobalista, antikapitalista harc. Érdekes módon azok a jelszavak, amelyekkel Orbán próbálkozik – még ha ennek nincs is tudatában –, igen sok olyan barátot hozhatnak számára, akikre ő nem is számít. Amikor Bayer Zsolt Széles Gáborral együtt egy olyan táblát cipel a békemenetben, hogy „Nem leszünk gyarmat”, akkor ezen Budapesten lehet nevetni – meg is tettük –, de a világon Jakartától Buenos Airesig százmilliós nagyságrendben ugyanilyen jelszavakkal menetelnek. Vegyük észre, hogy a világ nem a washingtoni neoliberális konszenzus irányába mozog, és azok a főleg harmadik világbeli országok, akikkel mi – legalábbis a retorika szintjén – függetlenségi törekvéseinket hangoztatva egy kalapba kerülünk, nem mind szörnyetegek. Nem véletlen, hogy a Financial Times január végétől a kapitalizmus kríziséről indított cikksorozatot.
Ettől persze mindez Magyarországon továbbra is csak propaganda marad, hiszen Orbán Viktor is ismeri azt a koordináta-rendszert, amiben mozoghat. Viszont kiszolgálja a hazai politikai közvéleménynek azt a részét, amelyik kétszáz éven keresztül ezen a függetlenségi – és a történelmi Magyarországot egyébként szétverő – kuruc hagyományon nevelkedett.
Jobb és bal között ebben a kontextusban nem ott van a vita, hogy az európai gondolat válságban van-e, vagy sem, hanem hogy érdemes-e átmenetileg elhatárolódni ettől a zavaros és tudatilag csődbe ment képződménytől – ahogyan Orbán és tábora állítja –, míg be nem áll a helyes irányba, vagy a baloldali alternatívának megfelelően egyre aktívabban vegyünk részt a közös Európa formálásában.
2012. 02. 03. (XVI/05)
