Az aktuális ügyészségi és rendőrségi statisztikák szerint a fiatal és a fiatal felnőtt népesség más korosztályoknál nagyságrendekkel gyakrabban követ el erőszakos bűncselekményeket. Ez különösen a 14-17 éves korosztályra jellemző, azzal a sajátos helyzettel, hogy ugyanaz a fiatal egyszer az erőszakos bűncselekmény áldozataként, más alkalommal elkövetőjeként jelenik meg a kimutatásokban. A regisztrált fiatalkorú bűnelkövetők száma Magyarországon tíz év óta folyamatosan 10 és 12 ezer között változik, míg a gyermekbűnözés összességében csökkenő tendenciát mutat: évi körülbelül 3 ezer. A gyermekkorú elkövetők esetében a vagyon elleni bűnözés aránya meghaladja a 70 százalékot, míg a súlyos, életellenes erőszakos cselekmények több év átlagában is csak egy-egy esetet jelentenek köreikben. A fiatalkori bűnözés jellemzően csoportosan elkövetett, és feleslegesen erőszakos, brutális.
A hatályos törvények értelmében a 14 év alatti gyermekek nem büntethetőek. Kiskorú ellen ma még nem lehet nyomozást indítani, és ha ismeretlen tettes ellen teszik a feljelentést, akkor kihallgatásuk után a rendőrök a gyermekvédelmi, gyermekjóléti szolgálatoknak lökik tovább a problémát. Áruházi lopáson kapott tinédzsereket pedig a szabálysértési elzárás fiatalkorúakra történt kiterjesztésével lehet tavaly óta rács mögé dugni.
A büntethetőség 12 vagy akár 10 éves korra csökkentése elméletileg nem idegen sem az európai gyakorlattól, sem hazánk büntetőpolitikai hagyományaitól. Angliában a 10 évesek is bíróság elé kerülhetnek, és Svájcban már a 7 évesek is – természetesen a megfelelő család- és gyermekvédelmi szakszolgálattal a hátuk mögött. Ez az, ami annyira hiányos és alulfinanszírozott hazánkban, hogy a korhatárcsökkentés következményeit már nem tudná elviselni. Ahogyan a büntetés-végrehajtás rendszere és a bíróságok sem. Utóbbiak szóvá is tették, hogy az ügyszámgyarapodás levét nemcsak az igazságszolgáltatási szervezetrendszer, hanem maguk a fiatalkorú elkövetők is megisszák majd. Ráadásul a bírók nem rendelkeznek a szükséges pedagógiai, szociológiai és pszichológiai ismeretekkel sem a gyermekek belátási képességének megítéléséhez.
Ezt állította lapunknak Kerezsi Klára is. Az Országos Kriminológiai Intézet igazgatóhelyettese szerint a fiatalkorúakkal, vagy gyerekkorúakkal foglalkozó bírót, ügyészt fel kellene készíteni arra, hogy az a „munkadarab”, amellyel foglalkozik, emberből van. Pszichológiai, pedagógiai tudást kellene biztosítani számukra, azon létező elvárás helyett, hogy az ítélkező tanács valamelyik tagja nő legyen és pedagógus. Számos országban a fiatalkorúakkal szemben lefolytatandó eljárások megkezdése előtt arról születik döntés, hogy az elkövetőt gyermekként vagy felnőttként kezeljék. Előbbi esetben teljes körű vizsgálatot folytatnak le a gyerek beszámítási képességének megállapításához, és felmérik a tettéhez vezető, rajta kívül álló körülményeket is. Nálunk jelenleg mindez nem az eljárás előtt, hanem annak során zajlik, és legfeljebb súlyosbító vagy enyhítő körülményként veszik figyelembe a végső döntés meghozatalánál.
Sem az általunk megkérdezett kriminológusok, sem a témában megnyilatkozó szakértők nem látják megoldásnak a gyermekbűnözés problémájára a 10–14 éves korcsoport bevonását a büntető igazságszolgáltatásba. Mint mondják, a gyerekvédelmet kellene inkább helyzetbe hozni, a törvényben felsorolt hatósági intézkedéseket kellene megtölteni tartalommal, és anyagi fedezetet biztosítani a kiegyensúlyozott működéshez. A javítóintézeti nevelés 1908-as magyarországi meghonosítása a hazai kapitalizálódás időszakában éppen azért hozott létre külön rendszert a fiatalkorú bűnelkövetők kezelésére, hogy őket ne a felnőttekkel azonos, valamivel enyhébb mértékben szankcionálja az igazságszolgáltatás. Kerezsi Klára az aszódi javítóintézetet említi pozitív példaként, amely történelmi visszatekintésben is nyomon követhető módon szakmát adott az ott nevelkedő fiatalok kezébe, akik aztán felnőttként rendszeresen visszajártak megköszönni az irányukba kifejtett erőfeszítéseket. A kriminológus szerint a gyermekbűnözők neveléséhez mind a jogszabályi háttér, mind a szakmai tudás adott, már csak a megfelelő forrást kellene biztosítsa az állam, ahelyett hogy ezt az összeget az elzárásukra fordítja.
Gönczöl Katalin szerint a „tizenévesek börtönbe zárása közbiztonsági szempontból rosszabb, mint a sötétben lövöldözés”. A kriminológus ezért azt üzente az egyik kereskedelmi csatorna esti műsorában a miniszterelnöknek, hogy „olvassa át jogi tanulmányait”, mert azokból „világosan kiderülne”, hogy a kormány fiatalkorúakra vonatkozó büntetési tervezete „szembemegy a nemzetközi gyakorlattal és az ENSZ ajánlásával is”. Radoszáv Miklós, a Fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat igazgatóhelyettese szintén nem elzárás párti: noha elismeri a 14 év alatti elkövetőkkel szembeni eljárás szükségességét, a személyes szabadság megvonása helyett a „helyreállító igazságszolgáltatás” sikerében hisz, ami magyarra fordítva az okozott kár megtérítését és az eredeti állapot helyreállítását (az összegraffitizett fal letakarítását) jelenti.
A statisztikák fényében a 14–18 évesek többségét általában nem börtönbe küldi a bíró, hanem pártfogó felügyelettel, próbára bocsátással, felfüggesztett szabadságvesztéssel, megrovással szankcionálja. A probléma inkább ott keletkezhet a gyermekkorúaknál, hogy mivel még nem autonóm személyiségek, teljesen máshogy reagálnak a jogkövetkezményekre, mint egy fiatalkorú. Gyermekvédelmi szakemberek úgy látják, hogy az ilyen kiskorúak, ha el is kerülik a börtönt, a büntetőeljárás alatt mindenképpen egy életre szóló megbélyegzettséget gyűjthetnek be, amely a későbbiekben kihat a személyiségfejlődésükre.
Ezért mondja azt a Nemzeti Pedagógus Műhely is, hogy a büntethetőség korhatárának leszállítása „súlyos antropológiai, etikai, pszichológiai, pedagógiai” problémákat vet fel. Javaslatukban azt is vizsgálat tárgyává tennék, hogy mekkora felelősség terheli a „pedagógusokat, a szülőket, az elmúlt évek politikusait és a hangadó értelmiséget” a gyermekkorúak egyre brutálisabb elkövetési magatartásai miatt. Végkövetkeztetésükben attól a hajmeresztő megoldástól sem riadnának vissza, hogy a vétkes gyermek mellett az annak nevelését elhanyagoló szülőt is börtönbüntetéssel sújthassa a bíróság.
Lacika meséli
Azzal kezdődött, hogy az erőszak a család mindennapjainak részeként belém nevelődött, apám rendesen vert minket, ha részeg volt, ha józan, ütött, anyámat, minket a tesómmal, de még a szüleit is néha. Számomra a verekedés, az erőszakos viselkedés alap volt, én így tanultam meg rendezni az ügyemet. Oda vertem, ha valami nem tetszett, de akkor is, ha valami megtetszett, és elvettem a gyengébbektől. A suliban ez még nem tűnt fel, mert a telepi gyerekek mind ilyenek, a tanár néni ebből nem csinált gondot, neki csak az volt a dolga, hogy meg ne öljük egymást, ezt hangoztatta úton-útfélen, mert írni, olvasni sokunkat nehezen lehetett csak megtanítani. A felsőt már egy másik intézménybe kezdtük, ott is hamar kialakult egy banda, uralni akartuk az iskolát, elvettük azt, ami szerintünk járt, mert otthon nem kaptuk meg. Itt azonban már nem sokáig nézték ezt jó szemmel, hamar eljárást indítottak velünk szemben, és jöttek a botrányok. Nagyon meg se lepődtem azon, hogy elvittek bennünket a szüleinktől, mert apám és anyám már csak alkoholista roncsként tengették az életüket, én pedig nem akartam az ő példájukat követni. Intézetbe kerültem, ahol idősebb fiúkkal kellett együtt élni, ami nagyon nem volt egyszerű. Csicskáztatni akartak, meg még durvább dolgokat, ezért verekedni voltam kénytelen, szinte állandón. Egyszer egy idősebb srácot püföltem meg, de elszakadt a cérna, és eszméletlenre vertem. Feljelentés, bíróság és végül felfüggesztett börtön, de ez 16 évesen nem jelentett semmit. Aztán tovább éltem a hülyeségben, és egy utcai rablást is ránk vertek, mert egy piástól elvettünk párezer forintot. Az eljárás végén már a fiatalkorúak börtöne következett. Félelem nélkül léptem át a küszöböt, de szinte üldözési mániásként szabadultam ki onnan. A filmeken sem lehet olyat látni, amit ott átél az ember. A verés, a csicskáztatás, az őrök brutalitása csak a jéghegy csúcsa, nem lehet elmondani azt, hogy ott mi megy. Ha valaki képet szeretne alkotni a fiatalkorúak börtönéről, olvassa el A legyek ura című regényt, és ehhez még gondolja hozzá a magyar „rögvalóságot”. Akkor talán el tudja képzelni azt, amin én mentem keresztül néhány év alatt. Egy dologban azonban jól jöttem ki, olvasni kezdtem, tanulni, és elhatároztam, megváltoztatom teljesen az életem, mert rájöttem: ahogyan eddig éltem, az maga a pokol volt. (Hajdú Sándor)
2011. 03. 11. (XV/10)
