Királydrámának indult, aztán sima parlamenti drámácskává szelídült az új médiaalkotmány. A hivatalosan a „sajtószabadságról és médiatartalmak alapvető szabályairól” címen futó jogszabályra kedden bólintott rá a parlament, úgyhogy immár hivatalosan is akad valami, ami helyettesítheti az 1986-os, zömmel a nyomtatott orgánumokra szabott sajtótörvényt. Az persze még kérdéses, hogy mekkora sikerrel mutat irányt a közszolgálati és kereskedelmi orgánumoknak. Az mindenesetre biztos, hogy a törvény egy vastagabb passzust szán az újságíróknak – akiket, legalábbis a jogszabályalkotó szándékai szerint, az új törvény hatályba lépése után többé senki nem rángathat dróton – papíron. Ugyanis az új jogszabály szerint a zsurnaliszta független a tulajdonostól, jogosult a velük szembeni védelemre, és senkit nem lehet pusztán azért büntetni, esetleg kipenderíteni az állásából, mert szakmai/etikai megfontolásokból nemet mondott egy utasításra. (Egyébként a „parancsmegtagadás” a munkajogi szabályok szerint indok az elbocsátásra.) Az persze igaz, hogy a szerkesztőségekből szakmai okok miatt nem nagyon szoktak senkit kiakolbólítani, általában a munkafeltételeket változtatják meg úgy, hogy mennie kelljen.
A médiaalkotmány pro forma az újságíró legfontosabb „munkaeszközét”, az informátort is védi, és megengedi, hogy az orgánumok titokban tartsák forrásuk kilétét. Ez idáig nem hangzik rosszul, bár a jelenlegi gyakorlat sem volt más, a médiamunkás a bíróságon sem volt köteles „felnyomni” informátorát. Most viszont a törvény úgy szól, hogy egy jogi procedúra során csak akkor leplezhető a forrás kiléte, ha ehhez közérdek fűződik. Hogy mit tekint a jogalkotó közérdeknek, vagy milyen szervezet minősít egy-egy cikket közérdekű anyagnak, arról nem szól a jogszabályi fáma. Arról viszont már igen, hogy ha az újságíró úgynevezett minősített (köznapi szinonimája: titkosított) adatot, tényt publikál, akkor a forrást kötelező kiadni, mint ahogy akkor is, ha a közrend védelme kerülhet veszélybe, bűncselekmény gyanúja sejlik fel, vagy éppen nemzetbiztonsági érdek merül fel.
Az a médiamunkás, aki jogsértéssel (rejtett kamera, beépülés) szerez információt (és azt meg is jelenteti), mentesül a következmények alól, hogyha az orgánum által közölt adat közérdekű, és ahhoz egyáltalán nem, vagy csak súlyos nehézségek árán lehetett volna hozzájutni. Aztán máris árnyal a törvény, és kimondja, hogy büntetlenségről csak akkor van szó, hogyha az újságírói jogsértés nem okoz aránytalan vagy súlyos sérelmet: például egy mutyista kormányzati-magánszektori szerződésről ugyan jó, ha értesül a köz, ám ha ennek egy egész iparág látja kárát, akkor már szóba jöhet az aránytalan sérelem – mérlegelés kérdése. Az viszont nem mérlegelés kérdése, hogy ha egy orgánum minősített információt jelentet meg, bűnhődnie kell – kivéve, ha ezzel bűncselekményt leplezett le. (Magyarán: az az állami rendszerben keletkező papír, amelyikre ráütötték a bizalmas pecsétet, azonnal védettséget élvez.) És bizony mindentől függetlenül, ha közérdek, ha nem, a törvény legfeljebb a büntetőpertől mentesít egy szűk esetkörben, a jogsértéssel okozott vagyoni kárt a médiapellengérre állított szervezet, cég, személy bármikor visszaperelheti.
2010. 11. 05. (XIV/44)
