Október 7-én repültek Kínába, s kalandvágytól fűtve, optimista hangulatban tervezgették az elkövetkezendő heteket: „Reméljük, marad időnk október 12. és november 3. között megmerítkezni Szecsuán értékeiben is…” – olvasható a csapat expedíciós tervében. A négy magyar fiatal utazásának fő célja pedig a Kelet-Himalájában található, 6079 méter magas Ren Dzsong Feng meghódítása volt. Lehet, hogy történelmet írnak, hiszen a csúcsot még senkinek sem sikerült megmásznia. „A hegy technikailag nem számít különleges nehézségűnek, így minden esélyük megvolt a sikerre” – mondta lapunknak Vincze Szabolcs, a Himalája-expedíciók sajtófőnöke, aki a hegymászók klubjában maga is tanúja volt az említett tervezgetéseknek.
Az út kezdeti szakasza az interneten is nyomon követhető volt, október 23-ával azonban megszűnt róluk a híradás. Internetes blogjuk legutolsó bejegyzése október 22-ei dátummal olvasható: „Északi falról visszapattantunk egyelőre, a fiúk 5500-ig jutottak, de onnan nincs tovább. Közben megint bejött a köd és a havazás…” –írják. A valóság felülírta az emberi terveket.
A harmincas éveiben járó négy fiatal – Csizmadia Péter fizikus, Pechtol Balázs informatikus, Mikolovits Veronika konduktor és Tolnay Katalin geo-lógus – bizonyára szerették a kihívásokat, máskülönben miért választották volna úti célul a Himalája eddig ismeretlen csúcsát. „A Himalájában még ma is tart a felfedezések kora. Valószínű, hogy éppen az ismeretlenség adta azt a fő mozgatóerőt, amiért az említett hegyre esett a hegymászók választása” – mondta lapunknak Kollár Lajos, a Himalája nyolc-ezres csúcsainak megmászását célul kitűző Himalája-expedíció vezetője. A kalandvágy azonban vegyes érzelmekkel is társulhatott. „Állatoktól, emberektől nem félek, csak a lavináktól” – mondta egy helyi újságnak Tolnay Katalin az utazás előtt, de azt is hozzátette, hogy „bízik a természetben, valamint Istenben”.
Az expedíció terv szerint október végéig tartott volna, a magyar felfedezőket azonban hiába várták.
A csend – az információk hiánya – egyre nyomasztóbbá vált. „Felvettük a kapcsolatot a Kínai Hegymászó Szövetséggel, amely a történtek után két tapasztalt, tibeti hegymászót küldött a helyszínre. Ők megtalálták a magyarok sátrait és néhány használati tárgyát” – tudtuk meg Farkas Pétertől, a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség elnökétől. A kínaiak 4400 méterig jutottak el, ahonnan azonban a rossz időjárás, valamint lavinaveszély miatt nem tudtak továbbmenni. „Szemrevételezve az előttük lévő pályát, 5200-5500 méter magasságban – ott, ahol a magyar hegymászókat is valószínűsítik – óriási lavina nyomait észlelték” – egészítette ki az elnök. Újabb és újabb kínai mentőcsapatok keresték fel a környéket, a keresés jelenleg is tart, és távcsővel is kutatják a terepet. A magyarok a repülős keresést is kérték, azonban a kínaiak rendelkezésére álló helikopterek nem képesek 4000 méter fölé repülni.
A történtek feldolgozása nem könnyű, hiszen a Himalája-expedíciók az ezredforduló óta egyre népszerűbbek a hazai hegymászók körében.
A Himalája tizennégy 8000 méternél magasabb hegycsúcsa mellett – melyből Erőss Zsolt már hetet megmászott – több száz hét- és hatezres hegycsúcs között válogathatnak a hegymászók. Ugyanakkor ezek az utak komoly áldozattal is jártak. 2000-ben Dékány Péter, 2001-ben Gárdos Sándor, idén májusban pedig Szabó Levente vesztette életét.
A mostani – valószínűsíthető – katasztrófa kapcsán még inkább felmerül a kérdés: megéri-e a kockázatot.
„Ha átmegyek a zebrán, elüthet az autó, ha megyek az utcán, rám eshet egy cserép. Az élet minden helyzetben rejt magában veszélyeket” – fogalmazott lapunknak Kollár Lajos, és Erőss Zsolt is úgy vélte, hogy a kockázatok bevállalása elkerülhetetlen. Azt azonban ő is elismerte, hogy az élet hétköznapi dolgaival, valamint egy ismeretlen táj feltérképezetlen hegycsúcsának meghódításával járó kockázat egymással nem összehasonlítható. Annál is inkább, hiszen Tolnay Katalin 2009 augusztusában egy interjúban így felelt arra a kérdésre, hogy van-e térképük: „Semmink sincs. Pontosabban egy fényképünk van, és a Google Earth, valamint néhány szatellitadat. Még azt sem tudjuk, melyik irányból vágjunk neki.” A fenti mondatok csak arra vonatkoznak, hogy ismeretlen tájról nem is létezhet részletes térkép – magyarázták az általunk megkérdezett profi hegymászók. A magyarázat azonban kevés vigaszul szolgál. Mikolovits Veronika egyik barátnője máig nem tudja elfogadni azt, hogy tragédia történhetett. Vera mint a mozgássérült gyermekekkel foglalkozó Pető Intézet konduktora rengeteg pozitív élménnyel gazdagította a gyermekek és barátnője életét egyaránt, s a hölgy nem adja fel a reményt, hogy egyszer viszontlátja őt.
2009. 11. 13. (XIII/46)
